Mentálisan helyrejöhetek-e valamikor, ha anyagi és érzelmi csőd szélén állva azt a döntést hozom, hogy hátat fordítok mindennek és mindenkinek és csak magamnak élek?

Magyar származásunk miatt egy határ közeli városból költöztünk át szüleimmel Magyarországra, s ennek köszönhetően a rokonságommal minden kapcsolat megszakadt. Kizárólag a szülőkre támaszkodhattam. Anyám epilepsziás, pánikbeteg volt, s olyan szinten volt gyógyszerezve, hogy az ágyból is sokszor alig tudott felkelni. Apám az a tipikus suttyó paraszt volt, aki azt hitte/hiszi magáról, hogy ő mindent tud, s ő mindenkitől jobban tud mindent. Ellent mondani nem lehetett neki, mert akkor jött a vita, meg a verés. Persze minimálbéres munkától jobbat sose talált, s olyan munkája volt, hogy három héten keresztül péntekenként előleget kapott, majd a negyedik héten meg fizetést. Szinte minden péntek úgy telt, hogy bíztunk benne nem fog részegen hazajönni. Ha úgy jött, akkor vagy tipikusan a poénos hülye volt, vagy pedig az agresszív állat. Volt, hogy anyám térden állva könyörgött neki, hogy ne verje. Olyan is volt, hogy el nyomott az álom, s arra keltem, hogy pofoz engem.

Különösebben soha nem voltam rossz gyerek. Inkább visszahúzódó. A veréseket sokszor azzal érdemeltem ki, hogy leejtettem egy villát, vagy hangosan lapoztam a könyvet stb. Anyagilag nem voltunk soha a toppon, lévén sok elment olyan dolgokra, amelyekre nem kellett volna. Igénytelen ruhákba jártam, s igénytelenül is néztem ki.

Hogy mi is az igaz belőle konkrétan nem tudom, de anyám kiskoromtól kezdve "beavatott" a szexuális életükbe. Konkrétan mindig elmesélte, hogy az apám mennyire szex centrikus, s én "útban" vagyok neki, lévén egy lerobbant albérletben laktunk, ahol volt egy szoba, konyha és egy kamra és csókolom.

A tulajdonossal közös volt az udvar, de mivel eladta, így nekünk mennünk kellett. Sikerült lakhatást biztosítani anyám idős ismerőse lévén, aki ingyen lakhatást kért azért, hogy figyeljünk rá, és rendben tartjuk a házat. Nagy házról volt szó, így én egy kihasználatlan szobát kaptam, ami külön volt a szülői résztől. Lett egy kis privát szférám, s mindeközben a veszekedések egy részétől el tudtam húzódni, ugyanis ha hazajött apám automatikusan magamra zártam az ajtót. Sokszor volt, hogy éhesen feküdtem le, mert nem hoztam át magamnak kaját, vagy anyám hozta tálcán.

Anyám úgy nevelt, hogy mi tartsunk össze, meg sokszor éreztette szándékosan apámmal, hogy mi ketten milyen jóban vagyunk. Életcélomul anyám segítését tűztem ki, s azt gondoltam, hogy felnövök, s majd megszabadulok apámtól, s majd mi ketten el leszünk.

Időközben persze tinédzserré értem, s világossá vált számomra, hogy a saját nememhez vonzódom, ami újabb csapás volt nekem. Amikor elkezdtem a középiskolát elindultam a lejtőn: tizenöt évesen megvolt az első öngyilkossági kísérletem, majd egy évig pszichológushoz jártam. Nem mondtam el a valódi okot, mert féltem intézetbe kerülök. Elindultam a lejtőn, s az új iskola csak dobott rajta: dühkitörések, önvagdosás, evés zavarok. Érettségi időszakában pedig annyira rászoktam az energiaitalra, hogy már rosszul voltam, ha nem ittam. Következménye alvászavar, altatók szedése lett.

Elkezdtem dolgozni, s hat éve folyamatosan van munkám. Volt egy másfél éves kapcsolatom, mely részben azért lett vége, mert még mindig itthon laktam. Nem akartam elköltözni, önálló életet kialakítani, mert továbbra is egyfajta védőfal voltam anyám és apám között.

Időközben persze elmondtam anyámnak mi a helyzet velem, de arról nem szóltam egy szót se, hogy jó pár szexuális álmom volt, melyben nők szerepeltek. Emiatt pedig az a feltevésem, hogy ha normális emberek neveltek volna fel, akkor lehet a szexualitásom teljesen más lenne, vagy legalábbis nagyobb esélyem lenne egy párkapcsolatra. Lassan olyan életet élek, mint egy remete. Bezárkózok a szobámba, s próbálom elválasztani a magánéletemet, a szüleimtől.Képtelen vagyok megnyílni embereknek, ezáltal csak ismerősök, haverok vannak kevés számmal, mert a nagy része lemorzsolódik lévén vagy dolgozok, vagy rendesen felhúzzák az agyam itthon, s utána nincs kedvem menni sehová.

Reménykedtem benne, hogy karrierben nagy lehetőségeim lehetnek, mert megvannak a megfelelő képességeim, de sajnos négy éve ér eredetű daganatot találtak az agyamban, amit bizonyos időközönként ellenőriznek, hogy nem változott-e a mérete. Voltak, vannak rosszulléteim, melynek egyik okozója a stressz. Műtét kockázatos, de így viszont munkaerő piacon hátrányban vagyok, mert addig van munkám, míg a betegségem ki nem derül. Ez persze többször volt téma itthon, de nagyon sokszor előfordult, hogy nagy ívben tojtak rá.

Az elmúlt fél évben azonban szinte anyagi és érzelmi csőd szélére kerültem. Többször is körvonalazódott bennem, hogy anyám egy mártír, s előszeretettel szeret érzelmileg zsarolni. De egyszerűen már belefáradtam abba, hogy nem lehet neki semmit mondani, mert vagy megsértődik, vagy ő "ideges vagyok/sok gondom van/nem gondolod, hogy nekem milyen..." stílusú válaszokkal leráz. Többször adta elő, hogy ő neki elege van, öngyilkos lesz, elmegy és soha senki nem fogja megtalálni. Még a beosztásomat sem tudja még akkor sem, ha a feje feletti naptárba bele van írva. Tudtam, hogy voltak pasik az életében apám mellett, aki szintén kalandozgatott. De idén azért túl ment minden határon. Megismerkedett egy férfival interneten. Ezek után beadta válópert, úgy ment el itthonról, hogy nem szólt nekem. Apám meg rajtam kereste, én meg azt hittem öngyilkos lett. Kiránduláson voltam a szomszédos országban, ahol majdnem emiatt rosszul lettem. Hátam mögött intézkedett, Facebookról tudtam meg, hogy ezzel a pasival együtt van stb. Apámmal már egy éve nem beszélek, mióta részegen hazajöve közölte, hogy kötelességem eltartani anyámat.

Időközben tönkrement mindenem szinte. Volt itt minden: viharkár, számítógép tönkremenetel és társaik. Nem csak az én dolgaim voltak benne, így szépen beleköltöttem a hitelkeretembe, aminek köszönhetően jelenleg is 170 ezres tartozásom van a bank felé, így egy ideig innét nem tudok lépni, ha nem dobnak ki.

Napi szinten folyamatosan jönnek a "költöznünk kell/nem kell költözni/költözni kell/nem kell költözni" dolgok, miközben beszéltem a tulajdonossal, aki nem érti honnan veszik ezeket a dolgokat. Valamit hall mindkettő, s már kombinálnak, s egészen más jön ki végül. Mindennaposak a veszekedéseik, ha nincsenek, akkor anyám gondoskodik róla, hogy valamivel elrontsa a kedvem. Rászokott a cigire, lefogyott, nem foglalkozik magával. Mindennap másmilyen elképzelései vannak. Legutóbb még arra is kért, hogy vegyek fel neki hitelt. A nevemen van egy hobbi kert, amin van egy félkész, de lakható ház, tehát ha innen valóban költözniük kell oda tudnak menni. Ma is ez a cirkusz volt, s anyám előadta, hogy majd ha oda kell mennie, akkor majd megint verni fogja apám mindennap. Annak ellenére, hogy soha nem ittam, s gyógyszerre nem is lehet, már hetente/két hetente van egy nap, amikor részeg vagyok. Igaz két pohár bor elég ahhoz, hogy szédelegjek, s elaludjak rögtön. Arról nem is beszélve, hogy már lassan napi szinten öngyilkossági gondolataim vannak.

Az igazság az, hogy többször felajánlottam, hogy eltartom, s dobja ki apámat, de nem élt vele. Legutoljára tavaly. Most ennek a férfi hatására már elvált, s mindenfélét tervez, aminek anyagi, érzelmi negatív hatásai rám csappannának vissza. Utcára senki nem kerül, mert van ingatlan ahová mehetnének.

Nekem jelenleg udvarolnak. A személy az ország másik végében lakik, s belement a havi, kéthavi találkozóba, hogy megismerjem, s ha úgy alakul akkor egy év múlva lenne lehetséges a költözés, mert addigra tudnám a hitelkeretet visszafizetni, illetve lenne spórolt pénzem. Tisztában vagyok vele, hogy anyám belém nevelte a felelősségtudatot vele szemben. Tisztában vagyok azzal is, hogy ha megpróbálok segíteni neki, akkor saját életem nem lesz anyagilag, érzelmileg egyaránt, s idővel beleroppanok majd az egészbe. Ahhoz, hogy össze tudjam magam szedni, s valamit tudjak kezdeni az életemmel hátat kell fordítanom mindennek. De nem tudom, hogy ilyen mély felelősségtudattal meg tudnám-e csinálni, illetve ha igen, akkor a lehetséges bűntudat mennyire engedni élni?

30/F