Van köztetek olyan, aki azt kívánja, hogy kiskorában bár elváltak volna a szülei? Ha igen, akkor miért?

Akkor nem kellett volna stresszben felnőnöm, nem nyomtak volna el, kevesebb verést kaptam volna.

jobb lett volna, az biztos

Egy átmeneti időszakban igen. (Amúgy közel 40 éve együtt vannak a mai napig.)

11 éves voltam, anyám valamiért kiborult apámra. Anyám mártír típus, apám meg a diplomácia nagymestere, de szétszórt, feledékeny típus. A következetessége miatt egyébként gyerekként hozzá kötődtem jobban. Soha nem kiabált, de nagyon tiszteltem.

Az ominózus esetnél anyám bejelentette, hogy ő el akar válni, de már jó eséllyel meg fogják tőlem kérdezni, hogy kinél szeretnék maradni; "gondolom apádnál, hiszen ő jobban keres és őt biztos jobban szereted".

Már annyi idősen leesett a tantusz, hogy épp egy nem túl gusztusos játszmába akar eszközként bevonni, így annyit reagáltam, hogy ők a szüleim, viszont egymásnak házastársai. Tehát a témával szálljanak le rólam, az ő párkapcsolati gondjaikat én nem fogom és nem is akarom megoldani. Anyám döbbenten nézett és többet nem került elő a téma. Nem is váltak el.

Hogy akkor pontosan min borult a bili, a mai napig nem tudom, mert onnantól tudatosan hárítottam minden ezzel kapcsolatos témát, mondván, nem rám tartozik, oldják meg ketten.

Igen. És nekem szerencsére el is váltak.

Más kisgyerekek sírtak a válás miatt, meg össze akarták hozni a szüleiket.

Én meg örültem, hogy végre elválnak.

Apám alkoholista volt és agresszív.

Én.

Bár nem voltak hatalmas balhék otthon, sosem hallottuk a vitákat.

Az egész olyan rideg volt, mintha egy kriptában élnénk.

Mindkét szülőm boldogtalan volt, anyu depressziós.

A nagyim volt a ház haszonélvezője illetve képtelen lett volna eltartani magát, így ő is ott élt.

Persze folyton anyut piszkálta.

De annyira egymásra voltak utalva ők hárman mindig, hogy esélytelen volt a válás.

Viszont ebből a posványból eszük ágában sincs kitörni azóta se.

Eddig három gyerek nőtt fel, és mindegyikünkkel van gebasz.