Mi baja lehet az apámnak?

Fogalmam sincs, mit lehetne kezdeni vele...Állandóan ingerült, lekezel mindenkit, mindenkit semmibe vesz. Én például az iskolám egyik legeredményesebb tanulója vagyok, és semmire nem becsül ennek ellenére sem. Anyukámat is úgy kezeli, mint egy óvodást. Beszélni nem lehet vele semmiről. Félek hozzászólni, mert ha épp rossz hangulatban van, pillanatok alatt elképesztően ingerült lesz, a legjelentéktelenebb dolgokon is felkapja a vizet (múltkor a testvéremet porig alázta, mert állítása szerint rosszul fogta a villát). Tavaly előtt (is) helyezést értem el egy országos versenyen, de ő ahelyett, hogy örült volna, idegbeteg lett, mert messze volt a díjátadó ünnepség. A suliból felterjesztettek egy ösztöndíjra, de ő közölte, hogy "nincs is semmilyen eredményem, hogy kapnám már meg", mikor felsoroltam az eredményeim, akkor sem volt hajlandó megváltoztatni a véleményét. (Megkaptam az ösztöndíjat). Nyolcadikban, a központi felvételi időszakában azt sulykolta belém, hogy úgysem vesznek fel, a felvételi reggelén, mikor sírtam a feszültségtől, közölte, hogy így nincs értelme elmenni. (Ha valakit érdekelne: nagyon jó felvételit írtam, felvettek az első helyre.) Mikor a felsőfokú nyelvvizsgám eredményét vártam, kijelentette, hogy "szar" vagyok, ha nem sikerül, aztán meglett, és egy év múlva kiderült, hogy nem tudja, hogy van c1-es nyelvvizsgám. (Más örülne, ha ennyi idősen a gyereke nem drogozik vagy terhes, esetleg mindkettő). Valahogy odavan az erőszakért is, olyan..."örömmel" beszél arról, hogy hogyan kellene megütnie. (Párszor tette csak meg eddig). Semmi nem jó neki, ha nem azt csináljuk, amit gondol, már idegbeteg...hiába próbálna az ember menni a saját feje után, a hisztijei megbánásra kényszerítik az embert. Elegem van, hogy így bánik velünk. Az én gyerekkorom egy részét elvette, a kommentjei miatt nulla az önbizalmam, előfordult, hogy dühömben kárt tettem magamban, de nem vette észre senki, természetesen...Így a későbbiekben esélyem sincs normális kapcsolatra, ennyi lelki teherrel. Eszembe sem jutna férjhez menni, és nem bízok senkiben. Természetesen nem hergelem szándékosan, nem lázadok, inkább próbálom elkerülni, de ezt marha nehéz egy háztartásban...Anyukám is mondta, hogy jobb lenne elválni, de az ő fizetéséből nem élnénk meg. Engem már tönkretett ez az ember, de a tesóm még viszonylag kicsi (őt is állandóan megalázza, pl. ha nem ért valamit valamelyik tantárgy kapcsán), nem akarom, hogy ő is úgy végezze, mint én, hogyan tudnék rajta segíteni? Nagyon szeretem őt. Apámnak valami mentális betegsége lehet? Próbálom megérteni őt (nehéz gyerekkora volt), de tizenkilenc éves lányként talán nem az a feladatom, hogy mentséget keressek annak az embernek, aki nap mint nap megkeseríti a saját gyereke életét.

Mit lehetne tenni? Hogy tudnám elérni, hogy ne viseljen meg ennyire az egész? (Ha minden igaz, akkor egy év múlva ilyenkor kollégiumot fogok keresni,mert egyetemre megyek.)