Miért érezteti egy anya a gyerekevél h semmire nem jó, nem lesz belőle semmi?

Mert egy gyökér paraszt. Nekem is ilyenek a szüleim. Az igazi gond akkor kezdődött, amikor villamosmérnöki képzés helyett programtervező informatikusnak mentem tanulni. Apának ez nagyon nem tetszett, mert ő a villanyszerelésben volt benne, én viszont 12 éves koromtól a programozásnak éltem. Szakközépbe jártam elektróra, így volt lehetőségem megtapasztalni azt a világot is, de egy kézzel fogható példával élve kezünkbe adták a vajat és a kenyeret, összeraktam valahogy, de fogalmam sem volt, hogy az miért működik. Programozásból viszont ott a vaj, ott a kenyér, össze tudom rakni és értem is, hogy miért úgy van, ahogy. Viszont az egyetem sem piskóta dolog, rá kellett ébrednem. Szeptembertől leszek ötödéves a hároméves képzésen, mert ebben a félévben lett volna 7 tárgyam, amelyből csak 5-öt tudtam teljesíteni (amire egyébként iszonyat büszke vagyok magamra), így nem abszolváltam és fizetősre kerültem át. A vizsgaidőszak elején igen, hoztam a karókat, rommá tanultam magam, de ennek is vannak olyan részei, amiket hiába értek, ha nem a bemagolt definíciót mondom el, akkor arra nem kapok pontot. És mivel bátorítottak engem? "Minek tanulsz, úgysem fog sikerülni." Hát kösz...

Itt egy dolgot lehet igazán tenni. El kell jutni odáig, hogy a szülőkre ne kelljen támaszkodnod. Aztán elhúzni jó messzire és élni a saját életed.

Egyébként az nagyon fontos, hogy hogyan beszélsz a szüleiddel. Ha hisztizel, akkor teljesen jogos, amit mondanak. Ellenben ha kézzel fogható tényeket közölsz velük felnőtt ember módjára és ennek ellenére is ezt csinálják, akkor bennük ketyeg valami rosszul.

22/F

Vigyázat! Kisregény!

Az én anyukám pontosan ezt csinálja. Van amikor beadja a megértő szülöt, és olyankor kitárulkozok előtte, aztán évek után csak úgy odanyög valami beszólást egy olyan dologgal kapcsolatban, amiről tudja, hogy milyen fontos nekem, és azt hittem már rég elfelejtette, hogy valaha beszéltem róla neki. De nem: minden egyes kimondott mondatomat elraktározza és csak arra vár, hogy valamilyen porig alázó formában az arcomba vágja.

Nem egyszer mondta azt, hogy dõgöljek meg, már halálosan is megfenyegetett. Hogy miért? Próbálok odafigyelni arra, hogy mit eszek, egészségesen étkezni. És nem tetszik neki, hogy a szénhidrátbomba fősztjéből nem akarok egy vajlinggal megenni. És ezért halálosan megfenyegetett, pedig nem azt mondtam neki, hogy "Micsoda ócskaságot főztél!!!", hanem azt, hogy ha nem habarta volna be a főzeléket, többet ennék. A nálam vékonyabb lányokat "nagys#ggűzi" le, és előszeretettel fújjol minden fiatal lányra/nőre, akinek nem tökéletes alakja van. Múltkor egy undorítóan sovány lányra (még én is annak láttam, pedig nekem minden vágyam vékonynak lenni) azt mondta, hogy milyen szép sovány. Engem meg direkt egészségtelen ételekkel töm, csak hogy ne tudjak lefogyni. Szerintem irigy rám. Állítása szerint 42 kg volt fiatalkorában, amiből nem tudom, mennnyi igaz, de most 110 kg, én meg még mindig ,,csak" 60 kg vagyok, szóval még úgy is kétszer akkora mint én, ha van rajtam némi felesleg.

Na de nem is ez a lényeg. Folyamatosan kibeszél, telefonban, vagy az ismerősöknek a fülem hallatára, vagy csak úgy magában beszélve szid a szomszéd szobában. Közös étkezéseknél folyton a munkatársát/az egyik "barátnőjét"/rokont/családtagot/random embert az utcáról beszél ki nekünk, és természetesen tűkön ülve várja a véleményünket, hogy egyet értünk e vele. Már ott tartok, hogy minden vágyam egy füldugó, hogy ne halljam ezt a folytonos lealacsonyító beszédet.

Azt terjeszti rólam az ismerősöknek, hogy nem segítek otthon. Nem, a ...-t nem. Segítek teregetni, elmosogatni, elpakolni, bevásárolni, főzni, megteríteni, konkrétan mindenben, és akkor még azt mondja, nem segítek semmit.

Általában az volt a szituácio, hogy egész délután ugráltatott, miközben tanulni szerettem volna. Vidd ki ezt, dobd ki azt, pucold meg a krumplit, csináld meg ezt, csináld meg azt, csináld meg amazt. Aztán úgy képzeli el a napom hátralévő részét, hogy este 7-től 9-ig tanulok, aztán megfürdöm és lefekszem aludni. Ez mind szép és jó, csak nem vagyok robot, hiába vagyok gyerek, nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. És akkor még neki àll feljebb, hogy hogy merészelek este 11kor telefonozni. Hát úgy, hogy nincs 1 órám leülni a tv elé, vagy valami, de én vagyok az abszolút neveletlen kamasz.

Egész gyerekkorom a lelki, fizikai és szexuális(!!!) bántalmazásból állt, ennek az lett a vége, hogy egy hiperérzékeny, zárkózott gyerek lettem, nulla önbizalommal. Ma már ott tartok, hogy azt hiszem, nincsenek érzéseim. Nem tudom átérezni az emberek problémáit, akaratlanul is gyűlölködő, lekezelő ember lett belőlem. Én kaptam a "nem normális", "antiszociális", "furcsa" lány szerepét, aki nem tud rendesen kommunikálni és írtózik attól, hogyha valaki véletlenül hozzáér. Rajtam élte ki a ferde hajlamait, és most már összerezzenek, ha valaki 10 cm-es távolságnál közelebb kerül hozzám. Undorodom a testi közelségtől, nem tudom, hogy így lesz e valaha barátom.

De tudom, hogy ő igazából szeret engem. Sokszor sírtam miatta, mert azt hittem, hogy nem szeret. Pedig nagyon is szeret, csak ő így mutatja ki a szeretetét. Az emberek különbözőek, ezen nincs mit tenni, az én anyukám pedig így szeret engem. Legalább van anyukám, másnak még ez se adatott meg. És így jobban belegondolva tényleg egy selejt ember vagyok szóval semmi jogom kritizálni az ő szokásait.

16/L

A legtöbb szülő bele esik abba a tévedésbe hogy a gyermekében szeretné azokat az álmait megvalósítani ami neki annak idején nem sikerült.

Amennyiben nem az ő elképzelései szerint alakulnak a dolgok,a fiatal talán a saját életét szeretné élni akkor a szülő azt kudarcként éli meg és ennek a maga módján hangot is ad. Soha nem fog tapasztalatokra szert tenni az a fiatal aki üvegházban nő fel és életkora szerint már felnőtt lenne.

#3

Csak, hogy tudd, ami nálatok van az közel sem normális...ez a megszoksz vagy megszöksz tipikus megszöksz esete

Egyszerű emberi reakció.

Az én anyám is ilyen volt. Neki nagy álma volt, hogy én emberek előtt zenéljek, fellépjek, produkáljam magam. Évekig belekényszerített ebbe, én meg már annyira depressziós voltam emiatt, hogy többször is próbáltam öngyilkos lenni. Hála az égnek, egyszer sem volt hozzá merszem, hogy komolyan megsebezzem magam!!!

Ha ellenkeztem, nem az akarata szerint gondolkodtam, akkor azt mondta, hogy semmirekellő vagyok, egy nagy nulla, semmi sem lesz belőlem az életben. Ez egyfajta támadás. Ha tudod, hogy igazad van egy vitában, de az ellenfeled nem tudod meggyőzni, mit mondasz? "Hülye vagy, b.meg..." Csak az a baj, ezt egy gyerek nem tudja definiálni, feldolgozni. Elraktározódik benne, és ösztönösen keresi az alkalmat, amikor előbukkanhat. 24 éves vagyok, ha magam alatt vagyok, mindig eszembe jut: ja, lehet, hogy tényleg semmirekellő vagyok. Egy roncs.

De ez nem igaz! Ez csak annak a hatása, hogy rengetegszer mondták nekem gyerekkoromban. Olyan, mintha azt mondanák egy kislánynak éveken keresztül, hogy te vagy a legszebb a faluban. 100 százalék, hogy meg lenne győződve róla, hogy ő a legszebb lány.

Nálam konkrétan az egész családi kör ilyen hogy semmit nem fogok elérni azzal amit tanulok. Oké, nem egyszerű elhelyezkedni de ez az én bajom nem az övék, különben is van B tervem... Na mindegy.

Szóval én évek óta tudom, mit akarok tanulni, egyszer a gimnáziumnál húztak keresztbe hogy nem mehettem oda, ahova akartam. Utána jött az egyetem, hogy menjek arra amit ő akar mondom NEM. Látszólag elfogadta, de azt hallom vissza hogy a hátam mögött "majd rájön hoyg ez az egész hülyeség" és hasonló szebbnél szebb dolgok mennek. Nem érdekel. Valamelyest talán jót akar de én tudom, hogy mi a jó nekem.

Általában egy seb lehet a szülőben is, nem biztos, hogy szimplán bolond.