Anyám és én, mit gondoltok erről?

Nem is tudom... arra lennék kíváncsi, hogy ha ez mással fordulna elő, őt mennyire érintené érzékenyen vagy rosszul a dolog. Ez már nem először fordult elő, a lényeg az, hogy az anyám nem igazán foglalkozik azzal, amit csinálok, amit elérek. Van egy idősebb nővérem, ő külön él, ezért van egy közös fb-csoport, benne van a nővérem, anyám és én. Bizonyos dolgokat itt osztunk meg, itt közlünk, hogy mindenkihez eljusson hamar. A nővérem például most lakást keres nagyon, anyámnak ez a szenzáció. Tegnap pedig kiderült számomra, hogy az iskolám, ahol most végeztem öt év után, megszerezve ezzel a kőszobrász minősítést (ehhez sem szólt hozzá egy szót sem, pedig azért nem rossz dolog 19 évesen szakmát szerezni, míg a legtöbb diák elvégez egy általános gimnáziumot vagy nyelvet tanul, persze biztos az is jó meg minden), kiállította az egyik munkámat kb 2 hete. Ami nyilván számomra egy jó pont, ez egy elismerés, mondta is a tanárom, hogy ebben a munkafolyamatban az enyém a legjobb. Bár nekem szarul esett, hogy egy szót sem szóltak, elmentem volna esetleg a megnyitóra vagy valami. De ez más téma... Na mindegy, szóval ez a közös csoport most tele van a nővérem lakáskeresésével, anyám is folyton erről beszél, nem is értem, mit kell ezen ennyit beszélni. Véleményem szerint az új lakás keresése, megtalálása, csinosítása egy tök jó, izgalmas dolog, de ennyi. Viszont leírtam nekik este, hogy ki lett állítva a munkám (azt hozzátenném, hogy végül is ez az első igazi olyan helyzet, hogy egy munkám ki van állítva), és semmit nem szólt hozzá, se írva, se szóban (pedig látta; a nővérem amúgy kedves volt). Nem esik annyira szarul a dolog, mert anyám amúgy is egy külön eset, meg én is, és ez hosszabb, régebbi szálakra vezet vissza, amik kapcsán már megtanultam kezelni az ilyet, vagy félvállról, érzéketlenül venni, csak kíváncsi vagyok, hogy ki mit gondol erről. Illetve arról, hogy most felvételikre megyek, elég jó sulikba (úgy értem, hogy szerintem több esély van arra, hogy nem vesznek fel, nehéz iskolák, legalábbis az egyikbe baromi nehéz bekerülni), távoli városokba, de ezt se szarja le, nem ad tanácsot, nem segít, nem érdeklődik. Amikor meg érezhetően k-rvára elmegy a kedvem a felvételiktől is (konkrétan elmondom anyámnak, hogy inkább el sem megyek), akkor neki áll feljebb és azt hajtogatja, hogy most már menjek el, meg bla-bla (oké, ez jogos, mert már költöttünk rá pénzt és energiát is, és én se gondolom komolyan, de épp ezért ilyenkor egy kis biztatást várnék...).

Mint írtam, ilyen már nem először fordult elő, gyakran van, hogy elérek valami eredményt, ő meg szarik rá. A párhuzamot a nővéremmel nem azért állítottam fel, mert őt jobban értékelné és ez testvéri viszályt szítana, vagy ilyesmi, mert jó kapcsolatom van a nővéremmel, és néha vele is megcsinálja ezt, sőt... Egyébként pedig mindenki másnak büszkélkedik velünk a világ felé (a nővérem is művész, vannak sikerei), de mintha valójában nem értékelné ezt az egészet... Érdektelen minden iránt, ami velünk kapcsolatos.

Egyébként meg olyat, hogy szeret, nem tudom, mikor mondott utoljára. Szerintem 10 éves korom előtt, de inkább egészen kiskoromban, vagy soha. Megölelni? Nem szokott. Nincs is köztünk érintkezés.