Megmondjam-e az anyámnak, hogy egyszerűen nem merem rábízni a gyerekemet?

Rengeteg választ kaptál, de ugye egyik sem fekszik neked, mert szinte mindenki azt mondja, hogy rosszat csinálsz. De ha annyira szítani akarod közted és az anyád között a rossz viszonyt akkor állj oda anyád elé, és mond el neki az igazat, hogy tönkretett téged a viselkedésével, és te nem engeded, hogy a lányodat is tönkretegye. Mond el neki, hogy veszélyesnek tartod őt..Mond el amit ide leírtál. Két dolog fog történni.

1. Anyád kiröhög, majd közli, hogy "ej,lányom! Mindig tudtam, hogy ostoba vagy, csak azt nem, hogy ennyire!"

2. Akkor tűnj el a lakásomból.. Nem érdekelsz sem te sem a lányod..

Választhatsz.

Engem is meglepnek a válaszok, pedig az ilyenben normálisak szoktak lenni.

Én úgy vagyok vele, hogy azért veszélyesebb, ha családtagtól "kapja az ívet", mert a családnak kéne a védőhálónak lennie. Tehát ha a családban mindenki segíti, mellette áll, akkor a többi emberrel szemben ki tud állni magáért.

Valamennyire tudom, miről beszélsz, anyukám semmi jót nem feltételez senkiről. Senkiben nem lehet megbízni, mindenki bántani akar, keresztbe akar tenni. Ez azért rossz, mert gyerekként átragad rád. És amikor felnősz, akkor jössz csak rá, hogy nem akar minden szembejövő megkéselni, de sokkal nehezebb ezt levetkőzni.

Szerintem jó dolog, hogy nem akarod ennek kitenni a gyereket. Nyilván nem kell tiltani a nagyitól, csak tényleg rávenni, hogy vegye észre, hogy egy gyerekkel beszél, ne bántsa a lelkét, majd mások megteszik.

Csak félve jegyzem meg, hogy én is a túl óvatos fajtából származom.

De mégis, nem tartom rossz ötletnek.

GYerekként majdnem belefulladtam a medencébe a strandon, mert apám általában ivott, és általában ő volt velem, anyum nem tud úszni.

Ez a majdnem, nem túlzás, többször is előfordult.

Húszas éveimben, a hírek kapcsán kezembe került egy cikk, hogy rengeteg kamasz fullad így meg.

Ez szerintem rettenetes, nevelgetik a gyereket, 14-16 stb éves koráig, boldogan élnek, és bízik a szüleibe és egy óvatlan pillanatban annyi volt az élete.

Ezeket lehetne jobban kommunikálni a társadalom felé, hogy készüljenek arra az időszakra és kerüljék el.

Ezt azért írtam le, hogy ha anyukád óvatos, az még nem baj.

A többi szörnyűségről már ne is beszéljünk, ami a világban zajlik, a szerelemféltésből elkövetett gyilkosságok, vagy csak az elutasítás miatt, vagy csak az alkohol miatt, vagy csak úgy, mindenfélét nincs gyomrom felsorolni.

Egyébként, anyukád túlsúlyos? Csak mert amit tőle idéztél, az arra utal, hogy akár az evésbe is menekülhet.

Szerintem itt mindenki segíteni akart volna Neked, és mind érezzük sokszor úgy, hogy senki nem értheti meg, milyen nehéz egyik-másik szülőnkkel. szerintem ez akkor van, ha komplexusunk van, de én most magamból indulok ki.

Te nagyon szeretheted az anyukádat, ha ekkora hatással volt rád, és igazából még meg vagy sebezve, hogy ezt kaptad Tőle.

Elbeszélgettél Vele úgy egyszer igazából, hogy miért tette ezt Veled?

Szerintem ez a kérdés sokkal inkább szól Rólad, mint a lányodról. Te még nem dolgoztad fel ezeket. És érezni, hogy értelmiségi család vagytok ennek megfelelően, kissé túlgondolod a dolgokat. A lányoddal addig voltál összenőve, amíg a hasadban volt. Innentől az anyaság fő feladata, az elengedés. Megkaptad az ajándékot, vigyáznod kell rá, segítened a fejlődését és szépen, lassan elengedni. A lassú itt kezdődik. Hogy engeded neki, hogy saját gondolat, szeretet, félelem alakuljon ki benne, míg a nagyival van. És aztán ezeket a dolgokat a helyére tegye. Küzdeni nem csak a világgal, de saját magával, az érzéseivel is meg kell tanulnia. A család meg pont az a zárt közeg, ahol ezt megtanulhatja.

És a tekinytélyelvűséggel meg nem értek egyet. Az én családomban mindenki, de szó szerint mindenki "fura". Anyám gyűjtögető (TV-ben is lehetne mutogatni) apám öngyilkos lett, mindkét testvérem járt már pszichiátrián, a nagyszüleim alkoholizmussal küzdöttek. Ennek egy csomó hátránya van, pl. annyira önálló lettem, hogy mindent magam akarok megoldani, sose engedem el az irányítást. Nem fogadom el a tökéletlenségeket, nagyon nehezen viselem, ha valami nem úgy működik, ahogy én azt elképzeltem. Nehezen bízok emberekben. DE szociálisan érzékeny lettem, a problémákon nem rágódom, hanem megoldom őket, és nem török össze olyan dolgokon, amiken egy normális család gyereke, igen. Soha nem tértem rossz útra, nem csináltam semmilyen erkölcstelenséget, amit ne tudnék vállalni. Alkoholt annyit iszom, amennyi elég. Nem gyűjtögetek, tiszta vagyok, de nem mániás. Ez pedig a kortárs csoportomnak köszönhetem és nem a felnőtteknek. Azoknak a barátoknak, akikkel iskolában kerültem össze. Bocsánat a hosszú példáért, csak azért írtam le, hogy ne ragaszkodj 10 körömmel a saját állításodhoz. Lehet, hogy másnak IS igaza van.