Anyám érzelmileg terrorizál felnőtt létemre. Lehet rá hatni valahogyan?

nem

pont figyelmen kívül hagyom, és élem az életem....

Az, hogy aggódik, normális. Én felnőtt nő vagyok, a húgomért szoktam aggódni, pedig idősebb nálad. De nő, és ezer rossz dolog történhet vele.

Viszont nem lehet az életet burokban élni. Anyukád felnőtt ember saját döntésekkel. Nem alszik, amíg nem érsz haza? Másnap fáradt? Ő döntött így.

Megmondod neki, hogy mit tudom én, hajnali 2-kor és induláskor írsz neki egy sms-t, és ennyi.

Az aggódás normális egy szülő részéről, de ez azért már tényleg sok. Főleg hogy neked okoz lelkiismeretfurdalást...

Ehhez mit szólsz: ahogy mások is írták, mondasz egy időpontot amihez tartod magad, közben ha hív max. egyszer veszed fel neki, vagy felhívod magadtól, hogy "itt vagyok, jól vagyok, nagyon jól érzem magam", aztán ennyi.

Vagy ha ez nem célravezető, akkor egy kicsit drasztikusabb: egy barátnődnél alszol. Persze előtte megbeszéled vele és Te már felkészülve mész el otthonról, anyudat viszont úgy hívod fel, mintha hirtelen ötlet lett volna, hogy azért ne aggódja túl magát. :)

Sok sikert!

"Ha meg nem tud aludni, másnap végig hallgathatom, hogy ő milyen fáradt és így kell dolgoznia."

Erre mondjuk simán válaszolhatod, hogy ez az ő baja, te nem kérted, hogy maradjon fönn. Meg mondhatod azt is, hogy aki fáradt, az el tud aludni, aki meg kifogást keres, az talál is. Cinikusabb ember még azt is megkérdezné, ha már úgysem aludt, miért nem állt neki főzni, mosni, vasalni, szóval valami hasznosat csinálni.

Volt már olyan, hogy leültetek beszélgetni arról, hogyan érint téged az anyukád túlféltése és az ebből adódó korlátozása? Hogy szeretnéd, ha bízna abban, hogy jó munkát végzett a neveléseddel és szeretnéd, ha bízna az értékítéletedben? Ha tudtok így beszélgetni, akkor megpróbálhatnátok megegyezni pár szabályban, amit ha mindkét fél tart, akkor az jó hatással lenne a kapcsolatotokra.

Érdemes lenne utána nézned az Erőszakmentes kommunikációnak. Nagyon érdekes módszer. Csodákat művel a párbeszédekben, problémamegoldásban, feloldja az ellentéteket. Ameddig nem oldódik a helyzet egy másik gondolatom, hogy próbálj meg bevonni egy családtagot vagy barátot akinek a szavára ad édesanyád, hátha külső szemlélőként tud hatni rá. A kérdés, hogy miért akar burokban tartani. Valamitől nagyon fél. Ez a félelem belőle jön, (nem a viselkedésed váltja ki) és rád vetíti ki.

Nem akar ő rosszat, de úgy fest, nem tudja egészségesen kezelni az átmenetet a gyerekből felnőtté válásod folyamatában.

Szintén fiatal nő vagyok, igazából én vagyok az a lány, aki a barátaira vigyáz, ha ők túl sokat ittak. Volt, hogy ezért nem értem haza a megígért időben, mert egy srác haverral meg kellett várni, mire kihányja magát, kijózanodik stb., hogy taxiba tehessem.

Egy darabig nekem is probléma volt ez a szüleimmel, pedig ők is tudták, hogy az értékrendemmel nincs probléma. Még ha egy srácnál töltöm az éjszakát, akkor is tudom, hogyan kell vigyáznom magamra. Viszont az erőszakos emberek ellen kevés védekezési lehetőségem van (van gázspraym (éles helyzetben nem találtam a táskámban, inkább verekedtem), van bicskám, azt meg sosem tudnám használni), bármikor elüthet egy ámokfutó, rám gyulladhat a metró, stb., ezernyi veszély leselkedhet rám és bárkire), ezt valahogy el kellett fogadtatnom a szüleimmel, hogy bármennyire szeretnek is, mindentől nem tudnak megóvni. Apukám kamionozik, mi a kertvárosi részén laktunk a fővárosnak (amíg el nem költöztem), két nagytestű kutyánk van, de semmi nem jelenthet 100%-os védelmet. Mikor ezt édesanyámmal megérttettem, megoldódott minden. Tudta, hogy akár elveszíthet engem egy balesetben (vagy bkv-val/taxival jártam, vagy biciklivel), vagy akár erőszakos bűncselekmény által, de ezt egyszerűen nem bírja kivédeni. Viszont kicsi rá az esély, hogy ez megtörténjen, és amit tudok, meg is teszek, hogy ez ne történjen meg. Elfogadtattam vele, hogy tudom, hogy a világ veszélyes is lehet, fel vagyok készülve (mert felkészítettek) a veszélyekre és mindent megteszek, de ennél többet nem lehet tenni.

Sokat segített neki pl. az, amikor találtunk egy kb. magatehetetlenül fetrengő srácot, és én mentem oda, hívtam fel a szüleit, hánytattam meg, majd hívtam taxit a srác beleegyezésével, miután fellocsoltam. Akkor anyukám látta, hogy igen, ismerem a helyzetet, tudom, mit kell tenni ilyenkor, és meg is teszem, ráadásul felelősséget vállalok egy random idegenért, ebből feltételezte, hogy ha engem hasonló állapotban találnának, értem is ugyanígy cselekednének. Ez egy kicsit megnyugtatta.

A "mai" szülők (50-es korosztály) biztos benne, hogy a fiatalokra valami szörnyű veszély leselkedik, amire nem vagyunk felkészülve - ez többnyire nem igaz, a "szörnyű veszély" az az alkohol és egy-két drog, amit mi ismerünk és tudunk segíteni rajta, maximum ha nem ismerjük a tüneteket, akkor egy mentő kihívásával. Ha ők látják, hogy boldogulunk abban a világban, ami számukra ijesztő, akkor nyugodtabb szívvel engednek el minket. Bár teljesen nyugodtak akkor se lesznek, de magyarázd el nekik, ha fogékonyak rá, hogy igen, ismered a veszélyeket, és kész tervvel rendelkezel az elhárításukra. És teljes mértékben igaza van annak a válaszolónak, aki azt mondja, hogy az anyukádnak saját döntése, hogy ő ébren marad és megvár téged. Pár alkalom után az én anyukám is "leszokott" róla. Küldtem neki sms-t (mert azt gondoltam, ő már alszik), hogy most xy barátnőmnél alszom, másnap leszúrt, hogy ő mennyire aggódott, de minek, basszus, hát megmondtam neki, hogy egy olyan emberrel vagyok, akit ő is ismer, és ráadásul közelebb lakik a szórakozóhelyhez, mint mi. Ha ezt ignorálod, akkor jobb lesz idővel.