Anyukák mit tennétek ilyen helyzetben?

Mondjuk meg őszintén, elég hülye a kérdező, mert erre általában nem lehet válaszolni.

Először is: Miért nem engedte a szülő "semmi áron"? Nem lehet, hogy pont neki kellene ezek után magába szállnia, hogy lesz...ja a gyereke vágyait, csak a saját fafejű elképzeléseit erőlteti?

Az se mindegy, hány éves a gyerek! Hogy pl. pár év múlva elengedné-e oda az ember, vagy eleve ellenzi, hogy oda menjen.

A távolság miatt nem engedte, vagy az esemény jellege miatt?

Ismerősökkel ment, vagy egymagában?

Szerintem semmiféle büntetést nem kéne kiszabni, hanem leülni, megbeszélni, miért volt ez neki ennyire fontos, és miért nem akarta a szülő elengedni. Végigbeszélni, hogy milyen kompromisszumot lehetett volna találni, vagy hány éves korától engedte volna el a szülő. Pl. hogy ha baráttal megy és vigyáznak egymásra, akkor inkább elengedi a szülő. Vagy ha késő éjjel kéne hazavonatozni, akkor keressünk szállást egy éjszakára a neten. Vagy előre megbeszélt időpontokban hívjon fel.

És lehet az egésznek olyan végeredménye is, hogy a szülő bocsánatot kér a gyerekétől, amiért nem kereste vele a kompromisszumot, hanem "izomból" megtiltotta az elmenetelt.

Persze van olyan szülő is, aki büntetésen töri a fejét, csak ne csodálkozzon, ha a gyereke majd amint tud lelép otthonról és nem fogja többé keresni a zsarnok anyját.

Netmegvonás és a telefonját is elvenném. Ezenkívül két hétig ő takarítaná a lakást.

Feltételezem, hogy tizenévesről van szó..

Godmund73, látszik, hogy még nem láttál kamaszt közelről. Érni fog néhány meglepetés...

Ha magamból indulok ki (épp a harmadik gyerek kamaszkorát próbálván túlélni): nyomós okának kell lenni, ha "semmi áron" nem engedtem el. Ez az ok akkor is fennáll, ha szerencsés módon épen és egészségesen kerül haza a szökésből. Mindenképp megpróbálnám neki ezt elmagyarázni, ha kell, illusztrálom is, még akkor is, ha duzzad a sikeres kaland okozta önbizalomtól. Elmondanám, mit éltem át a szökése miatt, azt is, hogy csalódást okoz, hogy ennyire nem bízik az ítélőképességemben. Aztán annyit mondanék, hogy el kell gondolkoznom, hogyan tovább, ő is gondolja végig a hallottakat, aztán visszatérünk rá.

Van az úgy, hogy a szülő téved, emberből van ő is, lehet, hogy kevesebbet feltételez a gyerekről, mint amire az valójában képes. Ezt nem szégyen bevallani, a jó kapcsolatnak, a bizalomnak ez alapfeltétele. Ha nem ez a helyzet, és a gyerek képes belátni, hogy hibázott, ezt ki is fejezi, akkor megkérdezném, hogy az én helyemben ő milyen büntetést adna magának. Jó eséllyel kicsit alálő annak, amit az ember első mérgében gondol, akkor van helye a kompromisszumnak.:-)

19-re:

Egy kamaszt láttam már egészen közelről, és pont olyan régen, hogy tárgyilagosan szemlélhessem: saját magamat!

Elvileg szigorú szüleim voltak, nálunk nem a nyúl vitte a puskát és nem a befőtt tette el a nagymamát. Gyerekkoromban néha kaptam pofont is, amin ma már egy internetes fórumon habzó szájjal hőbörögnének sokan. De olyan SOHA (!!!) elő nem fordult, hogy valahová ne engedtek volna el, ahová el akartam menni. Még olyan sem, hogy megmondták volna, hogy X órára haza kell érnem egy szórakozóhelyről/rendezvényről akkor is, ha tovább akartam volna maradni. Természetes volt, hogy oda megyek, ahová akarok, addig maradok, ameddig jólesik. Pedig még mobiltelefon sem volt! Ameddig haza nem értem, elérhetetlen voltam! És nem züllöttem el, meg nem lett semmi bajom.

Később, amikor már felnőtt voltam és volt internet, elszörnyedve olvastam, máshol hogyan korlátozzák a kamaszokat, akik persze elszökdösnek, és többé egyik fél sem bízik a másikban.

Én a saját szüleim elveit szeretném majd a gyerekemnél is tovább folytatni.