Normális, hogy nem érzem át a gyászt?

Nem gyászolsz, mert csak biológiailag volt az apád. Amilyen emberről te írsz, az nem apa. Pláne, hogy semmi kapcsolatod nem volt vele, mit gyászolj mégis?

Te próbáltad keresni, ő nem akarta, nem rajtad múlt. Próbáld ennyivel lezárni magadban, teljesen fölösleges ezen tovább pörögni.

Mégis az apád volt?

A leírtak alapján nem éppen. Annyit tett, hogy összehozott téged, ez eddig nem nagy teljesítmény, utána jön a neheze.

Azt nem te kérted, hogy megszülethess, de ha már voltál, viselkedhetett volna apaként. Nem tette. Ezek után nem hiszem, hogy bármi miatt lelkiismeret-furdalásodnak kellene lennie. Nem vagy rossz ember, mert nem hiányzik valaki, aki egész életedben csak ártott.

Nem kell rosszul érezned magad. Te már meggyászoltad az apádat, az apád hiányát, amikor nem fogadta el a közeledésed.

Viselkedj visszafogottan, csendesen, de gyászoló nagyjeleneteket nem kell rendezned. Belül pedig szabad azt érezned, amit érzel, komolyan! Bocsáss meg magadnak, mert nem vagy bűnös!

Anyám miatt pszichológushoz, pszichiáterhez kellett járnom és hónapokon át terápiás kezeléseken voltam és nyugtatókkal tömtek.

Ezek után, miután mindennek vége lett, mondták el, hogy meghalt. Nekem még az a kezdeti döbbenet se volt meg, pedig én 14 évig vele éltem, mielőtt apámhoz költöztem.

Úgyhogy szerintem nem kell emiatt aggódnod. A szeretet, a bizalom, az aggodalom nem jár alanyi jogon. :)

"mégis az apád volt":

Nem a biológiától lesz szülő valaki, és még csak nem is attól, hogy együtt laknak. Hanem a közös élményektől, és a tisztelet kiérdemlésétől.

Bűntudat (vagy bizonytalanság) kizárólag azért van benned, mert nem rendezted le magadban, hogy mit kéne tenni egy nem szerető szülővel, illetve hogyan lehet felmérni, hogy egészen biztosan nem szeret-e.