Jól gondolom, ha egy szülő látványosan kivételezik az egyik gyerekével, akkor ha segítségre szorul is látványosan több segítséget várjon tőle?

Jó bonyolult lett a kérdés. És a kifejtése is hosszú lesz.

Mint sok családban, nálunk is az van, hogy drága jó anyánk úgy tesz, mintha egy gyereke lenne, és az a húgom. Nagyon látványosan különbséget tesz kettőnk közt.

15 év korkülönbség van köztünk, ő a második házasságából született. Nekem a legnagyobb vétkem, hogy az elsőből, és hasonlítok az apámra, akit utált (mellesleg kisgyerek korom óta nem láttam).

Nem voltam rumlis kamasz, nem lázadtam, jól tanultam, nem ittam, mai napig nem dohányzok, szorgalmasan dolgozunk, előre jussunk, rendezett családi életet élünk. Vagyis nem gondolom, hogy rászolgáltam volna bármivel erre az utálatra. Van két gyerekem, velük pont ugyanilyen hűvös a nagymama: ha létszükséglet, akkor vigyáz rájuk egy-két órát, de ezen kívül nem tartják a kapcsolatot. Tehát pl. akkor se jött babalátogatóba, mikor picik voltak, nem mennek át hozzá játszani, sütizni, nem jön ő se hozzájuk.

Húgom természetesen a jóisten maga, mindent megkap pici kora óta, akkor is, ha épp bukásra áll ebből-abból, zavaros pasi ügyei vannak, látványosan összebalhézik a barátnőivel (utcán ordítozás, neten egymás mocskolása), nem igen segít otthon. Elég "jó híre" van a faluban ezeknek köszönhetően. Meg elég fura, hogy azt állítják, még semmiből se bukott soha, de 21 éves korára nem végzett el egy szakközépiskolát, nincs még meg a szakmája, nem jár gyakorlatra se. Csak többször szakot váltott. (Ez nem tudom, hogy megy, és őszintén nem is érdekel.) Ettől függetlenül tökéletes, mindenben a legjobb, aki nem látja, hül.ye.

Vele se közeli a kapcsolatom.

Elbeszélgetünk, ha találkozunk, vagy átmegyek a gyerekekért, egyszer egy hónapban. Ennél gyakrabban biztos nem, de olyan, hogy átmenjek csak hozzá, vagy hogy ő felhívjon valamivel: elképzelhetetlen.

Nem is hiányolom: mindenféle sérelmet félretéve is nehéz vele barátkozni, annyira nincs egy színvonalon szellemileg, az a tipikus lusta, shopping mániás tini.

Most egyre többször észreveszem, hogy anyánk nem úgy viselkedik, mint korábban.

A vásárlási meg a gyűjtögetési mániája kezd egyre jobban elhatalmasodni rajta. Pl. két mélyhűtőt telepakol kajával, közben közétkeztetésből rendeli az ebédet, tele a hűtő. Egyszer-egyszer kidobál egy csomó lejárt kaját, és újra teletölti.

Ruhákkal ugyanez: havonta öt-hat új ruha magának meg a lányának is, ömlenek ki a szekrényből, de sosincs mit felvennie, pl. képes szülőire új ruhát venni.

Hivatalos levelet, számlát, banki értesítőt képtelen értelmezni, azt se tudja, mit kapott. Nekem kell átmenni megnézni.

Egyedül nem szívesen megy hosszabb távra. Húgom kíséri, utazgatnak, suli időben is, szünetben is.

Ettől függetlenül sosincs otthon, vagy vásárol, vagy orvoshoz megy. A közeli városba elmegy egyedül is.

Utóbbi is aggasztó: legalább heti két-három alkalommal, hol valami kezelésre, hol pszichológusra, vagy valami mondva csinált indokkal a háziorvoshoz.

Egyre inkább úgy érzem, jelentkeznek rajta az elbutulás tünetei.

Ennek kapcsán mondta egy ismerős, hogy lesz vele gondom, ha már gondozásra szorul.

Én meg néztem, hogy nekem?! Együtt él a húgommal, közös kasszán, közös háztartásban, és eddig mindent, de mindent megadott neki.

Nekem saját háztartásom van, két gyerek (lassan három), munkám: tényleg elvárható lenne, hogy én mászkáljak át hozzá, ha egyszer gondozásra és felügyeletre szorul?

Sokszor úgy érzem, nem is vagyok a család része.

Abban biztos vagyok, hogy a huszonéves húgomnak nem lesz ínyére, meg nem lesz hozzá kedve, meg is értem, hogy egy szellemileg leépült nő ápolása mellett nehéz bulizni, pasizni, kicsit kiélni magát.

De ez nekem nem indok arra, hogy átvegyem helyette a feladatot.

Másrészt, amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Kaptam én már elég rosszat anyámtól az életben, nem hiszem, hogy megérdemelné, hogy én ápoljam. Kezdve azzal, hogy egy hónappal a 18. születésnapom után kiraktak otthonról.

Tegye ezt meg az, akinél megszolgálta.