Szerintetek normális, vagy inkább furcsa ha így "kezelem" anyukám halálát?

1.Mindenki úgy gyászol,ahogy neki könnyebb

2.A gyász feldolgozásának vannak szintjei. Te most a Tagadás fázisban vagy!

Részvétem!

Előbb-utóbb beszélned kell róla, mert amíg ezt magadba temeted, nem tudod feldolgozni a veszteséget. Jól írta első válaszoló.

Meg tudom érteni, minden mozzanatát, számomra egyáltalán nem furcsa. Az sem, hogy a sírhelye nem jelent számodra semmit, úgy érzed, hogy se neki, se neked nincs közöd hozzá. Ehhez szerintem nem annak van köze, hogy hol temették el, hanem annak, hogy te még nem érzed őt halottnak, nem tudtad ezt elfogadni.

Őszinte részvétem.

Egyáltalán nem. Te nem gyászoltad meg az édesanyádat. A gyász szakaszai közül megragadtál valahol a legelején, a tagadásnál.

Olvass utána a torzult gyász és a patológiás gyász kifejezéseknek pszichológiai portálokon.

És nagyon ajánlom, hogy a saját érdekedben, menj el ezzel a problémával egy pszichológushoz! Nagyon fiatal vagy, még formálható, de ha ezt így hagyod, akkor abból nagy baj lesz.

Megértelek. Én az apukámat veszítettem a te korodban. Én se beszéltem róla az új ismerősöknek, nem lettem más. Sokan észre se vették, hogy valami történt. Csak a legjobb barátnőm tudott róla, mert apu beteg volt (daganatos) így neki meséltem a félelmeimről, az utolsó hetekről és a legszörnyűbb az volt, hogy egyik éjszaka meghalt, másnap 8-tól pedig tömbösített gyakorlatom volt, amit nem lehetett kihagyni, mert nem volt lehetőség pótlásra, így a barátnőm tartotta bennem a lelket és csinálta helyettem a precizitást igénylő műveleteket, mert iszonyatosan remegett a kezem. (szerencsére a tanár nem vette észre, hogy kb semmit se csináltam) A többiek se vették észre, hogy csöndben gubbasztok kb a sarokban. Következő héttől már jobban voltam, hogy a temetésen is túl voltunk. De a mai napig nem azzal kezdem, hogy amúgy csak azért van csak anyukám és nem beszélek apuról csak múlt idejű sztorikat, mert meghalt.

Sokan ha rákérdeznek, hogy mi a helyzet, akkor elmesélem, de annyira tárgyilagosan tudok beszélni róla, hogy azon borulnak ki... Szóval szerintem az emberek nem tudják egyszerűen kezelni. Nem csak a gyászoló, de az ismerősök, új ismerősök se.

Így szerintem ha magadban helyre tudtad ezt rakni és tudod tovább élni az életed (ez a legfontosabb!), akkor ne érdekeljen más emberek véleménye ezzel kapcsolatban.

És ha úgy érzed, hogy ki kellene beszélned akár leírva is de tedd meg. Pl blogbejegyzés vagy naplóba. Én sokáig nem beszéltem erről, emiatt az elfojtás miatt néha elég kellemetlen helyzetbe kerültem, mikor pl a halálának az első évfordulója utáni napon kellett vizsgázni mennem. Alig tudtam valamit, mert képtelen voltam figyelni a tanulásra. A tanár pedig pont beletenyerelt a kérdésével, hogy mégis mit csináltam tanulás helyett, én meg elbőgtem magam. Mondjuk annyira megsajnált, hogy adott lehetőséget 1 héttel később javítani, ami már sikerült. De akkor nagyon szégyelltem magam, mert erősebbnek gondoltam magam. Azóta inkább beszélek róla. Persze nem a haláláról hanem pl ha valamiről eszembe jut egy sztori vagy valami akkor elmondom és nem hallgatok róla, mert nem akarom aput szóba hozni. Nekem ez segít. Szóval személyes tanács, hogy találd meg azt a módot, ahogy kezelni tudod, mert elfojtani nem szabad, tudomást se venni róla, hogy mi történt. De mások véleményével foglalkozni se szabad, mint már írtam.