Te mikor kezdted el az önsajnálós "jaj, én buta vagyok, ronda vagyok, semmihez se értek, undorodnak tőlem a fiúk! " korszakodat, és mikor nőttél ki belőle? A szüleid hogy viszonyultak mindehhez?

Nálam úgy 10 éves koromban kezdődött talán... A buta nem, bár azt is megkaptam párszor, de a ronda, semmihez sem értek, undorodik tőlem mindenki bőven megvolt. Általános sokat bántottak, itthon is sokszor volt szar a helyzet, teljesen még most se nőttem ki, későn érő vagyok vagy nem tudom. Néha elkap a rossz hangulat és akkor jön minden fentebb sorolt. A szüleim? Anyu mellettem áll/állt mindenben, segít, támogat. Apám... hagyjuk.... Az ő családja is aktívan közrejátszik ebben az egészben...

22/L

13 évesen kezdődött és még most is tart. Persze nem folyamatos, inkább hullámzó korszakos. Kezdetben ez váltakozott a "mit nekem fiúk, mind idióta, kinek is kellenének" korszakokkal (kb. 17 éves koromig). Később akkor törtek rám ilyen érzések, amikor éppen vége lett az éppen aktuális kapcsolatomnak. Manapság pedig leginkább akkor, amikor tehetetlennek érzem magam (magatartás zavaros a kisfiam).

Szüleim csak tettek rá egy lapáttal, és még "bíztattak" is. Anyámtól sose hallottam mást, mint hogy sose fogok kelleni igazán (érzéssel) senkinek, mert nincs mellem (A kosaras vagyok). Dugásra jó leszek, de csak azért, mert a férfiaknak mindegy, csak luk legyen, maximum letakarják a fejem. (idézet anyámtól)

13-as vagyok, az lemaradt, hogy 30 éves vagyok

Ja és csak, hogy anyámnak ne legyen igaza: több mint tíz éve élek ugyanazzal a férfival, és nem csak akkor jön haza a szekszelni akar :D