A lányom ( 3 éves) teljesen eltávolodott az apjától. Mit tennétek, hogy ez ne így legyen?

A párod nem apa, hanem egy gyökér idióta, akit a nyakánál fogva kellene lehúzni Sopronból Szegedre egy kocsi után kötve.

A gyerek meg egyszerűen érzi és tudja, amit te nem vagy hajlandő elfogadni és meglátni: Az apja nem szereti, cseszteti és érzelmileg zsarolja (erre az apja beszólogatott neki, hogy akkor neki soha ne csináljon semmit csak másnak)

Jó úton haladtok affelé, hogy szegéy kislányból egy érzelmi roncsot csináljatok. Gretulálok a felelős szülőknek.

Szegény kislány...

Megint egy kérdező, akinek a vak anyja sem látja a fától az erdőt...

A férj nem szereti a gyereket, az nem így néz ki. A gyerek előtt meg nem kellene üvöltözni, és erről a kérdező is tehet. Ha az apja felemeli a hangját és vitatkozni akar ki lehet menni a gyerekkel és kész. Nem kell leállni előtte üvöltözni. De valóban a válás lenne a legjobb megoldás, mert ott, ahol 3 év alatt ennyire rossz a helyzet, soha nem is lesz jobb.

"Pedig pont Én vagyok aki mindig mondom neki,hogy nem viselkedünk így apával, mert szereti."

Szerintem érdemes lenne egy őszinte választ adnod saját magadnak arra, hogy ha neked mondaná el valaki naponta, hogy próbálj szeretni valakit, adj neki puszit, ne told el magadtól, azok után, hogy az a valaki, akit szerinte szeretned kéne, benned szó szerint félelmet keltve, több alkalommal üvöltözött a szemed láttára azzal az emberrel, akit a világon a legjobban szeretsz, akihez legjobban kötődsz, aki neked az érzelmi biztonságot jelenti az életedben, akkor hogyan reagálnál.

És akkor még vedd hozzá, hogy felnőttként te egy racionálisabb lény vagy, ő pedig egy kisgyerek, aki nem hogy nem butább a felnőtteknél pusztán attól, hogy kisebb, hanem bizonyos értelemben bölcsebb, és még kifinomultabb antennái vannak arra, hogy a felnőttek érzéseit szavak nélkül is levegye.

Egy 3 éves gyereknek hiába próbálod megmagyarázni, hogy valaki szereti őt, ha ő ezt nem érzi, pontosabban nem ezt érzi az apja viselkedéséből.

Tényleg nem akarom megbántani az érzéseidet, de szerintem neked is érdemes lenne azon elgondolkoznod, hogy ha valaki valóban annyira szeret egy gyereket, akkor a TV és a netezés után következik-e nála fontossági sorrendben, hogy a saját gyerekével foglalkozzon, játsszon, és üvöltözik-e - ráadásul egy kiszolgáltatott 3 éves jelenlétében, füle hallatára - az édesanyjával, aminek olyan következményei lettek, amit te is és a óvónők is megfigyeltek rajta, aztán pedig hárítja-e másra a felelősséget akkor, amikor a viselkedésének a következményei már látványosan megmutatkoznak abban, hogy hogyan viszonyul hozzá a kislánya, ahelyett, hogy szembenézne azzal, hogy mit tesz a saját gyerekével, és azzal, hogy sürgősen változtatnia kéne.

Ha netalán ilyen helyzetben lennék, akkor azzal a feltétellel maradnék együtt egy ilyen férfival, hogy keresünk egy jó pszichológust, és járunk családterápiára.

Ha erre nem lenne nyitott, és úgy gondolná, hogy nem szükséges változtatnia a viselkedésén, akkor elválnék, mert innentől fogva én is felelős vagyok azért, hogy milyen további traumáknak teszem ki a saját gyerekemet azzal, hogy felnőttként, szülőként nem tudjuk a párkapcsolati problémáinkat máshogy, kulturált formában kezelni, rendezni, normális hangon egymással négyszemközt megbeszélni, és tartósan olyan helyzetben tartunk egy 3 éves gyereket, hogy fél valakitől, akinek - velem együtt - az érzelmi biztonságot és a feltétel nélküli szeretetet kéne jelentenie az ő kis életében.

Hagyd, ne erőltesd, mert felesleges. Ha megszűnne a veszekedés, megjelenne a szeretet is.

Én gyerekkoromban az anyámat utáltam. Apum olyan 3 éves koromig sokat kocsmázott, nem volt agresszív, még részeg sem, csak soha nem volt otthon. Én meg annyit érzékeltem az egészből, hogy mikor apa hazajön, anya rákezdi, és basztatja meg veszekszik (itt van az ok-okozat, de ez mindegy). Anyum a mai napig emlegeti, hogy milyen önálló gyerek voltam, sosem sírtam utána, pedig emlékszem az érzésre, hogy egyszerűen nem szerettem (egyébként a mai napig apummal jobb a kapcsolatom...).

Aztán végül rendezték a dolgaikat, apum többet volt otthon, meg anyum sem üvöltött állandóan mint a sakál, aztán megszerettem őt is, és valahogy idilli lett a házasságuk, nem tudom, hogy csinálták. Ma már harminc éves házasok, és folyton összebújnak, meg puszilgatják egymást.

Nekem kiskoromban mondhatta volna akárki, hogy szeressem anyát, akkor sem ment volna. Mellesleg az ovis korú képeimen úgy nézek ki mint egy nyúzott kis madár, a szemeim beesve, egyiken sem mosolygok.

Válj el, vagy oldjátok meg, de ne tegyétek tönkre a gyereket. Kivihetitek a szobából, de akkor is hallani fogja. Tedd rendbe a kapcsolatod, ne csessz ki a gyerekeddel.

Gyerekként emlékszem én se szerettem az apámat, nagyon anyás voltam. Talán az volt az oka, hogy elég hirtelen haragú, hamar kiabál, időnként összevesztek anyuval és én is hamar kaptam szidást tőle. De ez üzenném a többi válaszolónak hogy nem jelenti azt hogy neme szereti anyut meg engem! Szerintem itt most sokan túlreagálták.

Azóta talán még vele jobb a kapcsolatom, ugyanakkor jobban is tisztelem stb... Szerintem ez nem végleges. De ne veszekedjetek legalább előtte.

Nyugi megoldódik, nem kell ettől még válni :)