Miért jó egy szülőnek, ha csak veszekszik a gyerekeivel? Miért nem lehet szeretetben, békességben élni?
A testvéremmel mindketten huszonévesek vagyunk, de nemcsak most, hanem egész életünkben ez volt érvényes a szüleinkkel való kapcsolatunkra. Az egész gyerekkorunk azzal telt, hogy a szüleinkkel kellett csatároznunk. Ha ültünk, az volt a baj, ha álltunk, az, ha segítünk, miért úgy segítünk, ha nem segítünk, miért nem segítünk. Apámmal mára már eljutottam egy olyan szintre, hogy normális mondata nincs számomra. Ha segítek neki valamiben (vállalkozó, ott szoktam), hozzám sem szól végig, ha el kell vinnem orvoshoz, mert ő egyedül nem tud, az autóban is kerülöm a beszélgetést inkább, mert vele csak vitatkozni lehet. Folyton csak olyanokat mond, hogy "te állandóan csak hülyeségeket beszélsz" meg hasonlók. Teszem hozzá, több ember megharagudott már rájuk a bunkó stílusuk miatt.
Egy házban élünk (nemsokára költözöm), de hetekig elvan mindkettőjük úgy, hogy hozzám sem szólnak, még a diplomám megszerzése sem érdekelte őket, apám azt sem tudja megmondani, hány éves vagyok. A párom nemrég kezdett új munkahelyen, új lakásban él, én is hamarosan megyek vele, de napok óta senki utána sem kérdezett, pedig régóta jól ismerik és állítólag "már családtag".
Anyám is csak állandóan harcol velem is, a testvéremmel is. Eldugja előlünk a konyhai eszközöket, mondván, szerinte túl sokat használunk el (pl konyharuhát, késeket), már kezdem azt gondolni, hogy orvosi kezelésre szorul. Van, hogy csak bejön a szobámba és beleköt valami apróságba, hogy veszekedhessen, ha kitessékelem, azt mondja, ez az ő háza. A testvéremmel is egész nap csak üvöltöznek egymással, különösen, mióta megszületett a testvéremék gyereke. Tudja, hogy 2 héten belül én is megyek a párom után, egyikük hozzám sem szól egy ideje. Még azt hinném, a költözés miatt duzzognak, de egész életemben ezt művelték.
Soha nem érdeklődnek, soha semmi nem érdekli őket, amit mondok, ha mégis végig hallgatnak engem, a testvérem vagy a párom, csak bunkóznak, mindenre azt mondják, hülyeség, egy mondatot nem képesek elfogadni, amit mondunk, mindenbe belekötnek, mindenen veszekedni kezdenek.
Nyugdíjasok, csak apám a vállalkozását csinálgatja mellette részmunkaidőben, alig van dolguk, nem hiszem,h ogy ez okozná a viselkedésüket. A testvéremmel (ő volt a kedvencük mindig is) még néha képesek leülni értelmesen beszélni (a gyereküket imádják), ő még úgy ahogy érdekli őket, de mi a párommal teljesen le vagyunk ejtve. Már ott tartok, hogy a közös lakásunkba kijelentettem, be se jöjjenek, mert nem bírom őket elviselni. évek óta kerülöm velük a beszélgetést a viselkedésük miatt, de azóta meg ha ritkán mégis beszélek velük, az a bajuk, hogy állandóan elvonulok előlük... még csodálkoznak.
Irigylem azokat, akiknek ennyi idős korunkra már sikerült békés, jó kapcsolatot kialakítani a szüleikkel, a legtöbb ismerősömnek sikerült. Miért vagyok akkor én ilyen szerencsétlen? Tényleg az egyetlen megoldás az, ha kizárom őket az életemből? De hát akkor meg az a bajuk.
válasza:Mikor a szüleim házassága mélyponton volt, akkor durvult el igazán a buli.
Sajnálom, de a szüleid szemében egy pszihés boxzsák vagy, amit verbálisan ütnek.
Ami a legrosszabb, hogy viszi az ember tovább.
Már van két gyermekem, és baromi nehéz megállni.
Ilyenkor inkább kiszaladok a házból és valami fizikai terheléssel lenyugtatom magam.
A felnőtt kapcsolatunk is döcögős.
Tudom, hogy szeretnek, de hosszútávon nem bírjuk egymást elviselni.
19 voltam mikor költöztem. Azóta egy hét volt, amit kényszerűségből együtt töltöttünk. SOHA TÖBBÉ!
Igen, én is észreveszem, hogy sokszor a párommal is csúnyán beszélek, ahogy a szüleimnél szokás ez. :(
Ma pl. csa annyit kérdeztem anyámtól, hol van egy konyharuha vagy valami, mert a sütőből ki akartam szedni az ételt, amit készítettem, erre kiderült, hogy mindent elpakolt, mert szerinte túl sokat kell mosnia miattuk (pár konyharuha miatt?!), erre megmondtam neki, hogy ne szidja többet nekem apámat, mennyire butul el öregségére, amikor ő sem jobb (már a törölközőket, késeket, edényeket is javarészt eldugta, mert szerinte túl sokat kell mosni, mosogatni a házban), lassan már nem marad semmi elől, mindent eldugdos. Erre agresszívan nekemtámadt, hogy ebben a pár hétben, amíg itthon vagyok, hagyjam őket nyugton és ne szóljak már hozzájuk, mert nem kiváncsiak rám (mintha eddig azok lettek volna, nem újdonság...). Fél perc sem telt el, már ment oda az unokájának gügyörészni. Soha semmivel nem érdemeltem ki, hogy így viselkedjenek, de mindig támadóan, agresszíven álltak hozzám és a testvéremhez (ő sajnos nagyon rájuk is ütött), én pedig ezt sosem értettem. Már bánom, hogy annyit segítettem nekik a vállalkozásban, mindenben, még 2-3 napja is kéregettek engem, hogy álljak be helyettük dolgozni a párommal, mert ide meg oda kell menni, már bánom, hogy nem fordítottam hátat. Most meg ne szóljak hozzájuk...
válasza: válasza:A Mérgező szülők c könyv sok mindenre választ ad, esetleg olvasd el.
Nagyon sok ember nem tudatosan és éretten vállal gyereket, úgy értem lehet hogy tervezte, de pl nem kapott egy jó szülői mintát és bizony azt is adja tovább. Sokszor még akkor is ha nem akarja. (anyukámat pl verték a szülei. Aztán minket unokákat is vertek a nagyszülők, akikkel együtt laktunk. Anyukám pedig annyira gyáva alkat, hogy nem költöztünk el, és amikor nagyon feszült volt, ő is vert minket.)
És aztán ezekből tizen-huszon évek alatt jó kis diszfunkciós családi modell lesz, pl a szülők a gyerekekre tolják a felelősséget, hogy pl azért nem érdeklődik a gyerekről, mert az úgyse mond semmit (minekutána már rég elvesztette a bizalmát a szülei felé), van aki kompentál és elhalmozza mindenfélével a gyerekeit, pénz, anyagi javak, stb csakmert úgy érzi ettől ő jó szülő...
szóval én ahzt mondom, főleg az érzelmi intelligencia hiányzik a képből. És a szülők, ha hajlandóak belátni ezt, lehet változtatni és javítani a kapcsolaton. Ha nem, akkor egy életre megmarad a felállás.
válasza:Esetleg itt még olyan dolgok is lehetnek a háttérben, amiről ti mint gyerekek nem is tudtok. PL.ha te vagy az idősebb, mondjuk túl hamar, váratlanul jöttél a kapcsolatba, nem akartak volna még ygereket/ha te vagy a fiatalabb, akkor meg lehet h nem is akartak már gyereket és véletlenül lettél. Vagy -gondolom lány vagy-és őt fiút vártak...bármi ilyen is lehet. Ez persze nem sokat segít de nem hiszem el h nincs vmi magyarázata annak hogy a tesóddal kevésbé ilyenek.
Megszakítani velük örökre a kapcsolatot nehéz ügy. Egy életen át fog nyomasztani, ha őket nem is, de téged biztosan mert a kiírásod alapján jóval érzékenyebb, empatikus alkatú vagy. A velük való rossz viszony is felemészt, megértem, de ha elköltözöl, akkor teljes mértékben leszabályozhatod a velük való kontaktot. Ha évente csak 2x mész haza és felköszöntöd őket, akkor ennyi. Szerintem a teljes kapcs megszakítás nagyon nehéz lépés és borzasztó bűntudatokat hoz ki az emberről ha hajlamos rá.
Én is úgy gondolom, hogy ez kb. örökké elkíséri az embert. Ha elköltözöm, akkor sem lesz sokkal könnyebb, csak egy picivel. Volt, hogy elutaztunk a párommal és 2-3 naponta beszéltem anyámmal, de akkor is csak a testvéremékről tudott beszélni nekem, az, hogy én hogy vagyok, nem érdekelte, semmit sem tud azóta sem az útról. Csak a testvéremékre panaszkodott.
Voltak már komoly dolgok, amikre gyanakodtam, de azokról nem én tehetek (pl anyám régen állítólag csalta apámat, de ki tudja, lehet csak apám találta ki, mert bizonyíték nincs rá), de ha emiat apám bizonytalan is afelől, ki az apám mondjuk, attól még anyám miért ugyanolyan kemény, ha nem még keményebb velem?!
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!