Kéne emiatt szakember? Mit tudna ő tenni, hogy túllépjek ezeken az érzéseken?

Hosszú lesz, bocsánat. Próbálok objektív maradni, amennyire lehet és nem televinnyogni az oldalt...

Nem is tudom hol kezdjem... Így huszonévesen kezdek rájönni arra, hogy nem volt valami túl boldog a kisgyerekkorom. Volt rendes lakás, rendes ételek, voltak játékaim, de gyakorlatilag semmi emlékem nincs arról, hogy lettek volna közös vidám családi programok.

Tudni kell, hogy anyám betegsége miatt (ez lényegtelen most, hogy mi), nem volt az lehetséges, hogy pl. kirándulni menjünk, biciklizni vagy akármi más élményt szerezzünk közösen. Ráadásul egyke gyerek vagyok és nagyon pici a család, még hasonló korú rokongyerek se volt, mint én.

Ami másik, amit tudni kell, hogy anyámnak egy másik betegsége miatt szörnyű rossz természete van mikor bekattan a fejében valami, hisztérizázik, üvölt, csapkod, időnként ki kellett magából valahogy adnia a feszültséget és ez leginkább rajtam csattant. Leginkább egy dackorszakos gyerek jut róla eszembe néha.

A mai napig összerándulok és enyhe gyomorgörcs fog el egy pillanatra egy huzattól becsapódó ajtó hallatán pl...

Egy családtag halála miatt 11 éves koromban rettentően magamba fordultam és a mai napig úgy érzem, anyám nem tartotta a gyászomat tiszteletben, nem kaptam elegendő segítséget, hogy fel tudjam dolgozni a történteket, csak a tehetetlen dühét zúdította rám, hogy miért vagyok ilyen. Ezt a mai napig igazából nem tudom neki megbocsátani, hiába beszéltük meg ezt annak idején.

Harmadrészt sajnos pl. kisiskolás koromban állandóan nagyanyám vigyázott rám, míg a szüleim dolgoztak és azt is mostanság értettem meg, hogy állandóan azt érezette velem, hogy neki teher vagyok. A hanghordozásán, a szavain annyira érződött ez, szerintem úgy 9-10 éves koromban már úgy kellett odarugdalni hozzá, hogy adjak neki puszit, fizikai kontaktusba lépni vele a mai napig nem esik jól, nincs közös témánk sem.

Ebből eredően nagyon önbizalomhiányos, visszahúzódó ember lettem, rettentő nehezen tudom magamat kifejezni élőszóban, még nehezebben alakítok ki mélyebb emberi kapcsolatokat. Azóta tudtam kicsit összeszedi magam, mióta sikerült munkát találnom és vannak sikerélményeim, nem érzem magam teljesen haszontallanak. Próbálom fejleszteni magamat kommunikáció terén és a kudarcélményeket, a kritikát is a helyükön kezelni, javult az önértékelésem és próbálok jobban kiállni magamért, nem magamra venni a negatív dolgokat, de őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy innen hova tovább, mi legyen a következő lépés a felismerés után illetve menne-e az előre haladás egyedül is...

Köszönöm annak, aki végigolvasta és tud valami okosat mondani.