Hogy kerülhetek ki ebből a családból? Annyira elviselhetetlenek.25/L

A szülő és a testvéri kapcsolatomban is problémák vannak...de ezek nem átmenetiek, több ideje tartanak.

A szüleim...nem olyanok mint más szülők. Elég konzervatívak, diktátor típusúak. Nehezen engedtek el 15-16évesen akárhova. Mindig elvárták gyerekkoromban is, hogy jól viselkedjek, igazából nem is nagyon volt velem bajuk. Velem már-már az a baj, hogy túlzottan toleráns és elfogadó vagyok, sokszor meg is alázkodok nekik, úgy hogy tudom hogy ez nem jó...például valamit nem akarok megcsinálni vagy segíteni nekik, mert mondjuk nekem más dolgom lenne, de a békesség kedvéért én megteszem...rengetegszer van ilyen.

Konkrét példa: Volt, hogy én segítettem nő létemre édesapámnak fát vágni a melegben, meg emelgetni nehéz dolgokat (bár nem vetem meg a fizikai munkát, meg kell segíteni a szülőknek, de nem igazán volt energiám és más programom lett volna,amit lemondtam) holott van egy 20 éves öcsém, aki délután 4 órakor aludt meg gépezett...

2. példa:Gyerek koromban is sokszor volt olyan, hogy átjöttek páran hozzánk gyerekek, az öcsémmel az egész szobát felforgatták, kiborították a játékokat, aztán anyukám ordibált hogy pakoljunk össze, és az is mindig rám maradt...mert ugye a vendég gyerek az vendég gyerek,az öcsémre meg rá volt minden hagyva akkor is.Ha meg mertem mondani a véleményem, hogy én nem akarok pakolni, nem én csináltam a rendetlenséget, akkor állandóan az volt hogy ne hisztizzek már. Ebből a két példából annyit akartam kihozni, hogy már gyerek korunkba kialakult ez a helyzet, hogy az öcsi ha nem akart semmit, akkor ráhagyták és rajtam hajtották be. És én hiába mondtam nemet, úgyis tudtam, hogy hűségesen meg kell csinálnom. És mindig azt tettem, ami másoknak jó.

A testvéremmel a kapcsolatom gyerekkoromban mondhatni jó volt. Mára nem. Annyiban nyilvánul meg a kommunikációnk, hogy ha kell neki valami segítség akkor keres, vigyek neki kaját, ha elfogy a pénze küldjek neki...és ezt itthon is szorgalmazzák, hogy segítsem őt akár anyagilag is,mert ő a testvérem. Ezzel nem lenne baj, mert segítek szívesen, csak eléggé rideg a kapcsolatunk, nem lehet hozzászólni,bezárkózik, és kb gyerek koromban kaptam tőle utoljára egy testvéri puszit.

Úgy érzem, a diktatórikus szüleim teljesen félreneveltek minket. Nem egyenlő bánásmódot kaptunk. Őt támogatták (anyagilag és érzelmileg is), motiválták jobban, és elég nagy arca is lett ettől, hogy azt sugallták neki gyerek korunk óta, hogy ő a jobb képességű, sokkal több törődést és szeretetet kapott. És igazságtalanság, hogy ő mindenből kihúzhatja magát, nekem meg ha már elfogy a türelmem és felemelem a hangom, még én vagyok a hibás, a hisztis. Én csak amolyan ,,másodlagos dolog" vagyok nekik, kb egy csicska aki ugrik, ha kell valami. És ez a nem egyenlő bánásmód, elviselhetetlen: nekem mindig csak a kötelesség maradt, a munka, a tanulás, a segítés, a tesóm meg mindig a lazábbik oldalát fogta meg az életnek, eddig mindenhova eljutott ahova csak akart.

Elviselhetetlenek a szülők. Felnőttként a munkámba bele akarnak látni és szólni, tudni akarnak a kollégáimról, de titokzatos vagyok a témában. Nagyon idegesítő emberek. Nem is tudok megbeszélni se velük semmit és nem is akarok, kérni meg pláne. Ha párom van, bejön anya a szobámba (régebben kopogás nélkül is)olyan ürüggyel,hogy behoz valamit, amivel meg lehet kínálni a vendéget (mint a dedóban). És az embernek ég a feje, főleg, ha még butaságokat is beszélnek mások előtt. Néha már szégyellem őket, így nem is nagyon hagyom, hogy jobban megismerjék a páromat is :( 25 éves vagyok, és az autót nem merik ideadni nekem (egyedül vezetni), pedig nem félek a vezetéstől és nem érzem magam bénának...de a tesó már 1 hónap után egyedül mászkált.. Mert a nők nem tudnak vezetni általánosítás megrögzött náluk. És ez is probléma, mert muszáj önállósodni, egyedül meghozni döntéseket.

Egyszerűen nevetséges, hogy akit igazán fogniuk kellene (öcsémet) hogy ne kallódjon el az életben, arról leveszik a kezüket...engem meg mindig rendezgetnek mint valami hülye gyereket.

Ki kell kerülnöm a családból, mert nem bírom őket elviselni, és magamat se, mert annyira dühös és bosszankodó vagyok, és annyira fel tudom kapni a vizet. Szeretnék kikerülni ebből a közegből, és kiegyensúlyozott mindennapokat élni. És valóban élni, nem csak létezni.

Mások is vannak hasonló helyzetbe? Valaki tudna tanácsot adni? Tudom, hogy az elköltözés az egyetlen lehetséges megoldás, de ahhoz még további egzisztencia és megfelelő párkapcsolat szükséges.