Hogyan tovább? Mi volna a helyes út számomra?

Elöljáróban szeretném elmondani, hogy aki megkímélné magát hosszas önsajnálkozásomtól, az most tegye meg, és lépjen a következő kérdésre!

Kezdeném az elején. A szüleim nem igazán nevezhetőek tanult embereknek. Az ő szüleik sem. Proletár, egyszerű falusi emberek. A gond csupán az, hogy engem is ebben a szellemben neveltek. Félreértést elkerülendő, megvolt a magam kis egzisztenciája, tehát sosem éheztem, voltak játékaim, barátaim, etc. Viszont figyelmet, törődést, támogatást annál kevesebbet. Felállítottak magukban egy minimális elvárást, amelyet természetesen megugrottam. Valami olyasmi elvet követtek, miszerint "Nem bukott meg? Jóvan' az úgy!". Ennek ellenére az általános iskolában az elit krémjébe tartoztam, a tanáraim óriási potenciált láttak bennem, talán róluk elmondható, hogy terelgettek a helyes úton. Ezt követően egy neves gimibe kerültem, ahol zuhanó tendencia vette kezdetét, melyet konstans mélyrepülés követett. Elkallódtam, rossz társaságokba keveredtem, öntörvényűvé váltam. Hurrá! Ez az apró hozzávaló hiányzott egy tökéletesen elba**ott élet receptjéhez. Sikerült leérettségiznem végül, de nem voltam magamra büszke.

Diákéveim során zenéltem több zenekarban is, sportegyesület tagja voltam, rengeteg hobbinak éltem. A kitartás viszont sosem volt a legfőbb erényem. Mindig is szerettem volna bizonyítani a szüleimnek, de sosem kaptam visszaigazolást. Megfelelt nekik az, hogy egy senki vagyok. Nem támogattak, nem éreztem törődést. Úgy gondolom, hogy a rengeteg negatív tulajdonságom az ő érdemük.

Természetesen az elhanyagolt fiatalkorom meghozta a gyümölcsét, és ahogy az törvényszerű volt: jelenleg gyárban dolgozom. A munkám röhejes, a pénzem éppen elég, az önbecsülésem pedig konvergál a nullához. Köszönöm nektek, anyu és apu!

Noha egy belsőhang szakadatlanul azt skandálja: "Hahó! Ha nem tetszik az életed, változtass!", és amikor úgy gondolom, sikerülhet, akkor egy "realitás" feliratú kéz jó erősen pofán ver. Mégis milyen lehetőségeim lennének? Egy másik gyár? Az a szánni való produktum, amit az elmúlt években nyújtottam arra elég, hogy ne haljak éhen.

Haragszom a szüleimre, nagyon. Nem nevelték belém kitartást, nem oktattak, még egy olyan igazán velős, szülő-fia beszélgetés sem zajlott, soha. Mindent föladok féltávnál, az életem egy katasztrófa, és ami a legjobban zavar: buta vagyok. Az iskolás éveimet elpazaroltam, az egyetemig már el sem jutottam. Ez a felismerés a gyárban sejlett föl bennem. Ékes példája, hogy milyen nem akartam lenni soha. Mint autodidakta sokat olvasok, tanulok, pusztán a tudás öröméért, de ez nem ugyanaz. Furán hangzik, de érzem az elmúlt évek hiányát, azt a sok tartalmat amivel megtölthettem volna.

Ez most kissé tényleg önsajnálkozósan fog hatni, de nem tudok racionális érveket felsorakoztatni az életem mellett. Nem a tipikus figyelemfelkeltésre vágyom, ahogy általában a legtöbb szuicid idióta a mélybe veti magát, hanem logikai értelemben. Nincs értelme a létezésemnek. Megtölthetem kalandokkal, emocionális dolgokkal, de összességében sosem leszek az, akinek gyerekkoromban megálmodtam magam.