Képes leszek valaha kilépni apám árnyékából, rendbetenni az egész eddigi romhalmaz életem, és egészséges kapcsolatokat kialakítani? Hogyan? És mi legyen anyámmal? Lent

Kérem, aki tudja olvassa el és adjon tanácsot!

Nő vagyok, 27 éves leszek hamarosan, az életem a teljes mélyponton. Az egyedüli, amim van (vagy már csak volt? ) az egészségem. Bár ki tudja mostanra mi alakulhatott már ki bennem, amiről nem tudok. Talán semmi. Igyekszem röviden. Kérlek, aki tudja, olvassa el, és adjon valami tanácsot, mert már nem bírom. Pszichológushoz nem akarok menni, mert ez a beszéljünk róla, meg hosszas analizálgatás rajtam most –és már- nem segít. Apám a fő forrás. Gyerekként mindig vert engem, általában mindig a fejemet. Sokszor napokig szédültem utána. Mindig azt mondta, én soha semmire nem viszem, mert hülye vagyok, dagadt vagyok, ha fogyózni akartam, fánkot vett, hogy úgyse tudok neki ellenállni. (mára már egy normál súlyú nő vagyok, aki egy fagyit nem tud lelkiismeretesen megenni.) Mert gyenge vagyok. Folyton megalázott mások előtt is, azért is én vagyok a felelős, mert anyámmal együtt kell lennie, aki egy idegbeteg állat (erről mindjárt). Amióta az eszemet tudom, mindig ez volt, ujjal mutogatott rám, vert mindenért, és folyton csak hülye szerencsétlenezett. Anyámmal is ezt csinálta. Minden, amire emlékszem az az, hogy hogy anyám áll és bőg. Tenni soha nem tett semmit. Elviselte apámat, és állandóan azt hajtogatta, hogy neki már csak ez a sorsa. Mindig veszekedés, verekedés volt, mosolyra nem emlékszem. Gyerekként soha nem voltak barátaim, amúgy se hozhattam volna senkit haza ( a disznóólba, ahogy ők mondják, tényleg az, mert mindent megtartanak), meg nem is tudtam normáliskapcsolatot kialakítani. Mindig rettegtem mikor jön egy pofon, egy leszidás. Mindent azért tettem,hogy elismerjen valaki. Gazdasági felsőfokú képesítést szereztem. Ki nem állhatom, de hiába, mert mire rájöttem arra, amit most tudok, már egy roncs lettem. Párom 25 éves koromban lett. Akkor azonnal el is húztam otthonról. Hiba volt. A volt párom egy összetartó családból jött. Ott tudtam meg, milyen is lehet az élet. Akkor nyílt fel a szemem. Hogy van olyan, hogy odafigyelés és összetartás, a másik tisztelete. De sajnos a párom nem szeretett igazán. Nem tudom részletezni, nem viselt el, nyilván én sem viseltem volna el magam. Azt mondta olyan vagyok, aki annyira szeretethiányos, hogy azt ő nem bírja elviselni. Mégis hálás vagyok neki, ha ő nem jön az életembe, soha nem nyílik fel a szemem. Vissza kellett költözzek haza. Apám persze kéjelgett, hogy ő tudta hogy ez lesz hiszen engem nem lehet elviselni. Munkámat elvesztettem, egy éve lassan gyakorlatilag nem csinálok semmit. Beteg is lettem mára elvileg nincs bajom. Bár a méhem majdnem ráment. Ez gondolom összefügg azzal hogy apám mindig azt mondta inkább vetessem ki, mint hogy valaha gyereket „f*ssak” férjhez menjek és tönkretegyem valaki életét. Testvérem nincs. Anyám, úgy ahogy támogatott, bár attól félek, nem tudok rajta segíteni. Fáj, hogy szenvedni látom őt, aki talán az egyetlen támaszom volt, de még jobban fáj, hogy soha nem állt ki maga mellett, és mellettem, amikor kicsi voltam. Egyébként neki se volt soha senki, akit barátnak nevezhetett volna. Itt hagynék mindent. Pénzem nincs, csak angoltudásom. Meg 2 év titkárnői tapasztalatom. És egy álmom, hogy valamikor majd lesz egy szerető férjem, 2-3 gyerekem, és egy hivatásom, amit szeretek ( habár most még nem tudom, mi lehet az). És képes leszek a boldog életre. Annyit még hozzátennék, hogy apámmal a mamám ugyanúgy bánt, mint most apám velem, anyámat alkoholista mostohapa „nevelte”, és folyton súlyos anyagi gondokkal küzdöttünk /küzdünk.

Kérlek, privátba ne írjatok. Szeretnék normális életet élni, itt hagyni mindent. De anyámat nem akarom. Mégis azt kellene. Továbbá az angoltudásomon kívül nincs más tőkém ( egy nagyon minimális némettudás) Másrészt: vajon egyáltalán képes leszek valaha is mindezen túllenni? Amit leírtam csak pár dolog, pár részleg, rengeteget tudnék írni ( tiniként meg is erőszakoltak )Képes leszek boldog lenni, és találni valakit, aki elfogad a múltammal együtt? Bizalommal kötődni, érzelmi biztonságot nyújtani, és egyáltalán, önfeledten mosolyogni?) Tele vagyok kérdéssel, összevisszasággal, sérelemmel, kilátástalansággal.

Amúgy is mennem kell innen, apám megmondta, ingyen ne éljek az ő házába, hiszen ennyi idősen már nekem kéne eltartani őt.