Miért küzdök egyszerre magamban ezzel a két érzéssel? Megőrülök mindenhogyan.

19 éves vagyok, jelenleg tanulok még egy évet és otthon élek.

Nővérem már párjával elköltözött jóformán, most keresnek saját házat. Éppen emiatt ritkábban járnak haza, természetesen anyukám állandóan amikor beszélgetnek, szurkálódik hogy mikor jönnek már haza.

Kettős érzés van bennem állandóan.

1. Az utóbbi időben nővérem miatt állandóan ha van lehetőség megyünk helyekre, hogy nagy család együtt van stb. Persze párja is velünk tart, amivel nincsen gond, ha nem feltűnően örömködne felé. Ilyenkor elgondolkozom mennyire hiányzik a régi szép idők, amikor az volt a legnagyobb gondom, hogy hogy a francba kössem be a cipőmet, persze mindezt családostul.

2. Azt hiszem a sok bátorítás miatt, hogy végre álljak ki magamért, kicsit komolyabb hangvételben beszélek anyával, próbálom éreztetni vele hogy kicsit már én is felnőttem. Mivel csak én vagyok már itthon, a legkisebb gyerek, ezért nagyon rám akaszkodik. Párom van, 4 éve (távkapcs. még) akivel nem ápol jó viszonyt, sokszor hangoztatta. Úgy érzem, ez a mutassuk meg és mondjuk meg neki, hogy már én is lassan kirepülök szöveg nem megy. Egyre jobban ránt vissza, rengeteget faggat, minden butaság miatt rákérdez sírtam-e. Amikor azt hallottam először, hogy jót akar mosolyogtam, de most már soknak érzem.

Volt olyan veszekedésünk egy online rendelésem alkalmából, hogy odáig fajult megmondta én itt fogok örökre megöregedni vele. Megijedtem, és szörnyen szomorú voltam.

Tudnátok tanácsot adni?