Van itt köztetek olyan, aki sosem ismerte az apját, merf mondjuk az elhagyta még a születése előtt? Hogyan hatott ez rátok?

Jelen. Semmiféle nehézséget nem okozott. Egy időben, olyan 8-9 éves korom körül elkezdett érdekelni, hogy nekem ki is az apukám, anyut kérdezgettem, válaszolt, ezzel ki is voltam elégítve. Megismerni, találkozni vele sosem volt igényem. Apja nevénél mondtam, hogy nincs, senki nem akadt fenn. Engem sose kérdezgetett senki, hogy kire hasonlítok jobban, mondjuk anyám mini másolata voltam, szóval lehet, hogy csak ezért.

Én azért nem ismerem az apámat, mert 1.5 éves koromban meghalt. Anyukám aztán soha nem ment újra férjhez és nem volt szerelme se többé. Mi egy kis faluban laktunk, tudták mások is h mi az ábra, nem kérdezősködtek az iskolatársak, stb. Illetve a nevét meg tudtam mondani. De azért olyan 7-8 éves korom körül kezdtem nagyon megélni, hogy nekem nincs apukám, és nem ismerem. Most 33 vagyok, de őszintén szólva ez az egész örökre egy érzékenyebb emberré tett és bizonyos szinten sose fogom megtudni ki vagyok, mintha nem lennének gyökereim. Anyukám amúgy sose tudta feldolgozni, soha nem mesélt róla, az apa szót törölte a családi szótárból. Szóval apukám nekem csak egy sír a temetőből, meg max pár fotó, de különben egy vadidegen ember.

engem sem érdekelt, sosem akartam megismerni. Úgy voltam vele mindig is, hogy én csak örülhetek, ha egy ilyen ember, aki elhagyja a saját gyerekét, nem része az életemnek. Van egy nevelőapám, őt tekintem szülőmnek.

Kb. 1 éves volt apám, amikor utoljára látogatott. Szóval ő látott engem, de én nem emlékszem rá, szóval én úgy veszem, hogy sose találkoztam vele. Nem származott ebből semmilyen hátrányom, általánosban elsőben mondtam, aztán senki nem kérdezgetett. Gimiben meg aki közel áll hozzám az tudta már rögtön, egy idő után nyilván mindenki rájött, de szintén nem származott belőle hátrányom. Nem hatott rám szerintem sehogy sem, mert anyu mindent megadott nekem, amit tudott, soha nem éreztem azt, hogy kellene egy apa. 17 éves vagyok most, eddig nem akartam vele találkozni és nem is akarok sohasem.

Nekem általános iskolában elég ciki volt,mert én voltam az egyedüli aki nem ismerte az apját,szégyelltem ezt a dolgot.Meghalt azóta,de sohasem láttam,hiányzott egész életemben az apakép,de ezt kifelé soha nem mutattam.Szerintem ennek hatására 14 éves koromtól fékezhetetlen lettem,mentem mint a mérgezett egér,és olyan dolgokat csináltam,amit nem biztos hogy megcsináltam volna ha mindkét szülő a háttérben lett volna.Az alkohollal vannak gondjaim,neki is voltak.Párkapcsolatban pedig azt a fajta biztonságot is kerestem,amit apám nem tudott nyújtani.

Szomorúan olvasom a történeteket. Az én apám akkor hagyott el minket amikor kisgyerek votam. Sajnos apás kislány voltam, és végig hiányzott, máig nem tudom feldolgozni, hogy nem kellettünk neki. Azért is volt nehéz, mert anyám pár évre rá bepasizott, és az új mostoha rettenetes ember volt. Apámat sokat kerestem, de pár éve már beláttam hogy hiába. Kérdeztem hogy van, milyen a munkája, az új családja, de sosem kérdezett vissza engem. Hűvös válaszok évekig. Ma már nem keresem többé. 26 N

Sose érdekelt problémát nem jelentett nekem ahogy mostsem pedig sokszor megyek keresztül abban a városban ahol él és mégse jelent semmit 24 éves vagyok sose láttam csak fényképen de ha találkoznék is vele nemtudnák rá nézni úgy mint egy apára

van olyan, aki nem tudja ki az apja? és sose találkozott vele?