Más is nehezen viselte az otthonról való végleges elköltözést?

Nekem csak a megszokás hiányzott, nem a családom, mert velük régen sem voltam többet mint most, de annyira ideges voltam, hogy a végén megbeszéltem magammal, hogy ez csak egy átmeneti állapot és majd visszamegyek. Tudtam, hogy ez nem igazán fog megvalósulni, de lenyugtatott és nem gondolkodtam többet. És pár hét vagy hónap után megszerettem az új helyet, addig meg jó volt biztosítéknak.

Nem álltál még készen, túl korai volt, esetleg kényszerből kellett menned... ekkor tudom elképzelni.

Bennem is volt egy kis honvágy, de alapjában én nagyon izgalmasnak tartottam, h külön költöztem. (ill. költöztünk férjemmel). Meg alapból úgy voltam vele, h végre a magam ura vagyok, úgy csinálok mindent ahogy akarok, senkinek semmibe nem lesz beleszólása, pedig anyukámék tökjó fejek voltak, igazán szabad kezet kaptam kamaszként is h h rendezhetem be a szobám, stb. Én úgy éreztem, hogy ez egy újabb lépés a felnőtté válás lépcsőjén. Inkább büszke voltam, h ezt is sikerült elérni.

Ugyanígy gondolom/érzem, mint az 5-ös válaszoló! :)

Nem, én alig vártam!! 18 éves voltam, nagyon élveztem, hogy a magam ura lehettem végre :)

Én nekem egy rémálom volt, amikor először elköltöztem, nem sokára haza is költöztem és próbáltam rendbe rakni magamban a dolgokat odabent, de nehezen ment. Most, hogy egyetemre járok és koliba lakom egy szép városban kicsit jobb, de rohadt honvágyam van még mindig. Én is azzal nyugtatom magam, hogy ez egy átmeneti állapot és haza fogok költözni, amint végzek és az otthontól nem messzi nagyvárosban fogok munkát találni. :D Ami valószínűleg így is lesz. Nekem túl jó dolgom volt/van itthon ezért volt kiba.zott nehéz és rossz. :D De azért vannak jó oldalai is, csak nehéz észrevenni annak akik nagyon kötődnek az otthonukhoz. :D 22/f. :D

Egyáltalán nem, imádok külön élni, pedig imádom a szüleimet is, csak felnőttem.