Én vagyok a hisztis, vagy jogos, hogy érzékenyen érint, hogy eltűnt a barátom? A szüleim miért nem tudják visszafogni magukat?

Nem úgy tűnt el, hogy keresik, hanem csak az életemből, a családja életéből, valószínűleg másik kontinensen van.

A családom nem kedvelte, annak sem örültek, mikor hozzá költöztem. Jól megvoltunk, közös jövőt terveztünk.

Aztán télen volt egy balesetünk és csak a szerencsének köszönhettük, hogy túléltük a dolgot, de én kórházba kerültem. A barátom pedig magát hibáztatta és az sem segített, hogy az apám közölte vele, hogy mennyire rossz hatással van rám és ha ő nincs, normális életem lehetne.

Hagyott egy üzenetet, amiben leírt mindent...

Szombat óta a szüleimnél vagyok, mert nem igazán tudtam feldolgozni ezt az egészet. Megvolt az, hogy buliztam éjjel-nappal, az is, hogy napokig ki sem mozdultam, elpakoltam az összes cuccát, aztán visszapakoltam mindent a helyükre, sírtam folyamatosan és akkor mondta anya, hogy látogassam meg őket. Én hülye meg eljöttem, hátha a környezetváltozás jót tesz...

Azóta hallgatom, hogy lépjek már túl ezen, nem érdemli meg, hogy rá gondoljak, sosem látom újra, végig kihasznált, nem szeretett, egy vicc volt neki a kapcsolatunk és még sorolhatnám. Folyamatosan hallgatom, hogy mennyire sz.r ember, mennyire ostoba voltam, hogy beleszerettem és hogy felejtsem el.

Aztán tegnap este mondtam, hogy úgy döntöttem, megkeresem, bárhová is ment. Erre anya totálisan kiakadt, hogy mégis mit kellene még csinálnia a (volt) barátomnak, hogy utáljam és hogy befejezzem a hisztizést miatta.

És akkor csodálkozik, hogy a barátom anyukájával, családjával jobb a kapcsolatom a mai napig, mint velük...

Elhívott, azt hittem, hogy azért, hogy együtt legyünk, jól érezzük magunkat, elfelejtsem az otthoni gondokat. De nem, csak azt hallgatom, mekkorát hibáztam, minden nap felhozzák a barátomat, ilyenkor közösen szidják.