Van itt olyan 18 év körüli, aki már túl van a nagy lázadáson, de nem szereti a családját? Mióta érzitek ezt, miért?

Nálunk úgy néz ki a szituáció, hogy apám kijelentette, hogy azért örül, mert fogorvosnak tanulok, mert akkor elmegyek külföldre dolgozni és utalom neki haza a havi ezer eurót... Ezzel 2 gond van csak: 1. sem az egyetemre való bejutásomat, sem pedig a jelenlegi életemet nem finanszírozza. Ha pénz kell élelmiszerre, szappanra úgy kell kunyerálni, magától eszébe nem jut adni, ha könyv kell, akkor hónapokig nem ad egy forintot sem, mert majd ő megnézi, hogy biztos nincs e használtan meg könyvtárban (ha én mondom nem hiszi el, a 2 év alatt kétszer is előfordult, hogy újonnan kellett venni könyvet...). 2. ő egy forinttal nem támogatja a szüleit, pedig volna miből és szükség is lenne rá. Hát így állunk. Édesanyámat szeretem nagyon, de apám, akit egyébként csak a vezetéknevén hívok (ő maga hívatja magát így, mikor felveszi a telefont és pontosan tudja, hogy én, a lánya hívom, akkor is a vezetéknevét mondja be) egy kiállhatatlan ember. Eléggé műveletlen és alapvető dolgokkal nincs tisztában, de bárkinek elő tudja adni magát, sokszor oltári baromságokat hangoztatva, mint valami egyetemes törvényt. Én már megszoktam, nem mondok rá semmit, barátom szegény még edződik, közös esti programunk, hogy apám hatalmas beszólásain röhögünk :D nem ért semmihez, de bárkit kioktat, nekem elmondja, hogy kell fogat tömni, barátomnak (végzett fogtechnikus) hogy kell koronát csinálni, nővéremnek (jogász) hogy kell kérvényt írni (aminek jegyében mindig nővérem írja meg apám nevében a kérvényeket, mert szegénykém egy szót nem tud leírni helyesírási hiba nélkül). Kijelenti, hogy a francia és az angol nyelv milyen nehéz és hogy milyen jellemző, hogy az idióta franciáknak meg a még idiótább angoloknak van ilyen botrányos írású nyelvük. Egyiket sem tanulta természetesen, de ő már csak tudja... Szégyellem őt, mert nem csak magából csinál hülyét, belőlem és mindenki másból. Szemrebbenés nélkül beszól legjobb barátnőmnek, hogy mennyit hízott (apám egy 130 kilós ember...), barátomnak, hogy milyen buta, mert otthon hagyta az igazolványát stb. Nálam már nem is arról van szó, hogy szeretem/nem szeretem, de semmi tisztelni valót nem látok benne sőt, inkább szánalmasnak tartom. Akkor utáltam meg, mikor kijelentette, hogy ő nem visz be minket a kórházba haldokló nagypapámhoz, mert forma 1 lesz. Én kocsit nem vezethetek, mert lány vagyok -.- na hát ennyit róla. Nem nagyon fog érdekelni, ha elviszi a szívroham.

(az egyetemi tanulmányaimhoz csak annyit, hogy szüleim presszionáltak mindhármunkat egyetemre, egészen kicsi korunkban eldöntötték, hogy lesz egy jogász,egy közgazdász és egy orvos gyerekük. Így is lett, vagyis én még tanulok, de azt hiszem jogosan várom el - minekután elsősorban az ő kívánságukat teljesítem - hogy alapvető dolgokban támogassanak)