Régen is a szülők tudatlansága és butasága volt a legnagyobb akadály a gyerek előre jutásának vagy ez csak a mai 30-50 éves korosztályra igaz?

"szerettek volna gimnázimba menni. Az analfabéta apjuk közölte velük, hogy nem engedi mert oda csak a kurväk járnak, ők dolgozni fognak menni."

Az ilyen "szülőket" fel kéne akasztani...

Minden generációnak meg van a problémája a szülőkkel:

1. a "nagy generáció" úgy érezte, a szülei korlátoltak, maradiak.

Az ő szüleik egy olyan világban nevelkedtek, ahol jól körülhatárolható tekintély elvűséggel lehetett érvényesülni, hasznosítani tudták a szülőktől kapott mintát: apránként beosztva a kis jövedelmet, szorgos munkával lehet előre jutni.Aztán jött a világégés, felfordultak az emberi értékek, és olyan lehetőségek nyíltak meg a szocializmusban széles rétegek előtt, mint az előtt soha.A szülői tekintélyelvűség kiüresedett.

2. A nagy generáció önző szülő lett.

Demagóg szöveg, hogy felélték a gyermekeik gazdagságát, de tény,hogy a rohamos gazd. fejlődésben egy kis szorgalommal nagy eredményeket lehetett elérni, magyar viszonylatban még a pártállamban is.Még középszerű teljesítménnyel is le lehetett akasztani egy lakást, 5-7 év alatt trabantot-ami megjegyzem, ma is autó, -volt ovi, bölcsi fillérekért, nyugati viszonylatban szintén. Hozzászoktak ehhez, és hatalmas csapásként élték meg a vadkapitalizmus beköszöntét 90-től, amikor is eljött az az idő, hogy keményen meg kellett küzdeni mindezekért. Van ismerősöm, akik gyerekkel egy romos házban élnek, míg a szülők nem hajlandók eladni a 4 szobás lakásukat, mert nekik az jár, és ők azt kifizették, amikor a bérlakásokat privatizálták. Igen, ki. A nagymama kemény fél éves fizetésébe került a privatizáció.

3. Az y generáció problémái...

Hát szerintem velük az lesz a problémája a gyerekeiknek, hogy keményen fogják fel az életet, kaparnak, ügyeskednek, de mégsem lesz a nagy többségnek semmije, amit örökül hagyhatna rájuk.

Volt idő, amikor a tanulás nem volt olyan általános dolog, mint manapság, egyik nagymamámról tudom, hogy nem tanult tovább általános iskola után, viszont azóta dolgozik (70 éves elmúlt már), szegény családban nőtt fel, kb. 5 éves kora körül meghalt az apja. Akkoriban elfogadott volt már korán elkezdeni dolgozni. Teljesen más világ volt, mint most, pedig még egy évszázad se telt el azóta.

Anyunak jó tehetsége volt az énekléshez, a tanárai képezni akarták, mamám nem engedte. Anyu mai napig sérelmezi, szerinte mamám féltékeny volt anyu tehetségére (mamám szintén nagyon tehetséges zeneileg egyébként).

Nekem már amiatt volt harcom a szüleimmel, hogy nem akarták, hogy tanulás mellett dolgozzak is. Nem hallgattam rájuk, bár megnehezítették a dolgom. Más szülők, akik nem tudják az otthon tespedő gyereküket kirugdosni, hogy mozduljanak meg és tegyék hasznossá magukat, irigykedtek a szüleimre, amiért ilyen gyerekeik vannak, mint öcsém és én, miközben a szüleink nem becsülték meg a törekvéseinket, és megpróbáltak lehúzni, hogy ők eltartanak minket, mi csak tanuljunk. Az eszükbe se jutott, hogy közben belecsöppentünk a válság időszakába, és a munkatapasztalat nem csak a pénzkeresés miatt hasznos.

Én a lehető legrosszabb nevelést kaptam, tönkre is mentem bele, de nem hibáztatom anyámat, mert sajnos mentális betegsége van ami rajtam is kijött, így utólag meg tudom érteni némely húzását, szóval ezt a felét nem részletezem.

Ezen felül viszont egyvalamiben ellent kell mondanom neked:

"- Üres a fél ház, nincs kihasználva, de nem költözhet oda az ifjú pár. Vegyenek sajátot vagy így jártak, "én nem fogom hallgatni hogy itt enyelegnek a szomszédban".

Inkább fizessen milliókat, amikor van elég hely. "

Amikor anyagilag megszorultunk a férjemmel, én is megkérdeztem anyámat mi lenne, ha felújítanánk a félbemaradt tetőteret saját pénzünkön, és oda költöznénk, mint külön háztartás. Nem engedte azzal a címszóval, hogy úgysem maradnánk meg egymás mellett. Akkor rosszul esett, de aztán rájöttem, hogy igaza volt. Ismerem őt, nem bírja az egyedüllétet, sok a teendő a ház körül, hiába más háztartás, egész nap a nyakunkon lihegne, hogy mit kell megcsinálni. Kényszeresen ossza be más napját, velünk sem bírt volna kivételt tenni.

A fiatal párok szeretnek külön, saját családként funkcionálni, nem szeretik, ha beleszólnak az életükbe. Egy szülő akkor is szülő marad ha a gyereke felnőtt, és ha ott van az orrában, akkor nem szeretné idegenként kerülgetni. A legtöbb esetben pont ez az érdekellentét miatt nagyon nem jól alakul a viszony.

A kérdező a 30-50-es korosztályt említette. Én is ebbe tartozom (még:-)), és egyáltalán nem látom általánosnak azt, hogy a buta, maradi szülők hátráltatják a gyerekeiket. Nyilván van ilyen is, de ezek extrém példák! A mi korosztályunk az, amelyik gyerekként vagy fiatal felnőttként élte meg a rendszerváltást. Megszűnt a kötelező foglalkoztatás, az olcsó lakás, olcsó rezsi. Ez a korosztály ismerte meg hosszú idő után először a munkanélküliséget, a létbizonytalanságot, ez volt az első olyan csapat, amelyik vagy kucorgott a szülővel egy kis lakásban/házban, amit együtt is alig bírtak fenntartani, vagy ha szerencséje volt, örökölt/szerzett egy lerobbant önkormányzati lakást, amit 35%-os kamatra felvett lakáshitelből, évek alatt, nagy nehezen kifizetett. (Ismétlem, a nagy többségről van szó, nem a milliomoscsemetékről.) Saját magára volt utalva, hogy az iszonyatos államadósságból finanszírozott langyos pártállami pocsolyából hirtelen farkastörvények által uralt csóró piacgazdasággá vált országban boldoguljon.

Nem védem a gyerekeiket bántalmazó, elhanyagoló szülőket, arra nincs mentség. Azt viszont látni kell, hogy aki így kezdte az önálló életét, az normál fizetésből nem tud lakást, kocsit és diplomát is adni a gyereke kezébe, ugyanakkor szeretne a nagy nehezen megszerzett saját otthonában legalább békés öregséget. Szeretné a gyerekét is felvértezni azokkal a képességekkel, amikkel bármilyen válsághelyzetet önállóan meg tud oldani, és képes boldogulni.

Én elvártam a gyerekeimtől, hogy nyaranta legalább egy hónapot dolgozzanak a középiskolában, hogy megtanulják becsülni és beosztani a pénzt, és motiválódjanak önmaguk képzésére. Elvártam, hogy legyen jó szakmájuk. Amikor megvolt, választást kínáltam: diploma, vagy otthonlakás meló mellett pár évig, amíg a saját lakáshoz legalább az önrészt összegyűjtik - ekkor viszont beleszóltam volna, mennyit tarthatnak meg a fizetésükből szórakozásra, egyebekre, a többit félreteszik. Erre is lehet azt mondani, hogy mit ugatok bele abba, mire költi a pénzét felnőttként - én pontosan tudom, hogy miért tettem volna így. És bármennyire szeretem őket, elképzelhetetlennek tartom, hogy a majdani családjukkal nálam lakjanak, maximum válsághelyzetben, átmenetileg.

Az általános, hogy az iskolázottabb szülők általában támogatják a gyerek tanulását. Nem én mondom, statisztikailag igazolt. És persze józan ésszel is belátható.

Régen annyival volt könnyebb, hogy az állam sokkal jobban támogatta a "megbízható munkásosztály" gyerekeit. Például az anyai nagyszüleim egyszerű melósok, ezt pedig a gimnáziumi és az egyetemi felvételin is pozitívumként értékelték. Plusz támogatás is járt érte, így havi egy-két hétvégét dolgozott, és ebből kényelmesen fenn tudta tartani magát.

Én ma ha havi két hétvégét dolgozom, hazahozok 20 ezer forintot. Hadd ne mondjam, hogy ez mire elég :D

Egyébként nekik anno pont apukám szülei tettek keresztbe: volt egy lakásuk, de ahelyett hogy engedték volna őket odaköltözni, inkább kiadták másnak albérletbe. Pedig ők is felajánlották, hogy kifizetik. Szóval a "nem túl segítőkész" szülő nem mai jelenség.