Mit csináljak az apámmal? Túl sok a stressz! Sürgős!

Szóval, az egész úgy kezdődött hogy kiköltöztünk ide, Németországba. 14 évig úgy nőttem fel, hogy apa csak hétvégénként volt otthon. Most 1 évig minden nap láttuk egymást, minden nap 24 órájában eggyütt voltunk. (szóval a család) és mostanság, úgy értem hogy az előző 2-3 hónapban folyamatos a veszekedés/szóváltás.Sokszor úgy érzem hogy nem is akarok haza jönni az iskolából, mert tudom hogy csak a stressz vár rám. Az előző 1 hónapban egészem mostanáig minden nap amikor haza jövök a suliból, gondolom magamban hogy rendesen köszönjek apának. Mint például ma. Ma amikor haza jöttem, rendesen köszöntem mindenkinek egyszerre. Mindenki visszaköszönt, csak apa nem. Be mentem a konyhába, köszöntem neki, és akkor már ő is nekem. Nem problémáztam azon hogy nem köszönt nekem rögtön. Mikor ebédeltem, elkezdett DIREKT csámcsogni. Nagyon jól tuja hogy útálom amikor valaki csámcsog. Nagyon sokszor rászoltam régebben, nyugodtan, de ő folytatta. Mindig megvártam amíg kész lesz apa, és utána eszek tovább. Ahol tartottam, szóval, ma nem szóltam rá és abba hagyta, utána megint elkezdte, és abba hagyta. Amint megebédeltem indult is a veszekedés. És most azért irom ezt ide ki, mert nem tudom már hogy mit csináljak. Ma valahogy nagyon furcsán éreztem magam, amikor bejöttem a szobámba a veszekedés után. Próbáltam lenyugodni, de amint visszaszólt nekem, azonnal felpörögtem, és kiabáltam. Nagyon sokat szoktam kiabálni. És azért, mert senkinek sem mondhatom el, hogy mi bánt. Lenyugodni egyre nehezebb. Az előző hónapban haraptam is magam, amikor felidegesített. Jól esett hogy fáj valami más, és így nem értem hogy hogyan, de meg tudtam nyugodni. Amikor ezt anyám látta, hogy harapom a karom, azoonal rám kiabált hog fejezzem be. Azóta nem csinálom, de néha már elindul a kezem a fejem felé hogy megüssem magam. De nem teszem, hanem nagy levegőt veszek, és sírok. Ahányszor elkezdem elmondani anyának hogy mi a bajom, hogy néha azt érzem hogy útálom apát, meg hogy rosszul esik amikor kinevet amikor a saját véleményemet mondom neki vagy előtte, vagy hogy amikor alkoholt iszik és el kezd büfögni hangosan és 2 méter távolságra is elérzik a szaga, akkor anya rögtön azt mondja, hogy kislányom ezt nem szabad mondani, kislányom ezt nem szabad gondolni, kislányom ő az apukád.... És ezért én már nem is merem mondani senkinek sem hogy mi az problémám. Én nem tudom hogy kivel tudnám ezeket a problémáimat megbeszélni, és ezért magamban kell tartanom, és senkinek sem szabad beszélnem róla. Ma úgy éreztem, hogy a feszültségből, meg a sok visszatartott méregből valamennyit ki kiabáltam. De ez nekem olyan sok. Szinte minden nap sírok valami miatt. És néha már csak mondom magamnak hogy nyugi, már csak 3 év, és elmehetsz kersni magadnak egy kis lakást, dolgozhatsz, és tanulhatsz. Most csak velem van a gond??? Én vagyok ilyen stresszes?? Én vagyok csak ilyen "idegbeteg"?? Néha már úgy gondolom, hogy elmegyek pszihológushoz, de nem mehetek még, mert még csak most leszek 15. Légyszives segítsen nekem valaki, mit csináljak hogy ne veszekedjünk ennyit??