Ki hogy tudta feldolgozni édesanyja halálát?

#10:Lehet,ha apukátok normális szülő volt.Az enyém mentális beteg,én is azzá váltam mellette az èvek alatt.Meg amúgy is van egy betegségem,ami miatt sosem élhetek teljes életet.Szóval más lett volna,ha én is egészséges vagyok,vam egy normális apám,ha már anya meghalt.Nem így lett.

Ha most egy 33 èves,feltételezem egészséges fenőtt nőt így megvisel,aki már maga is anyuka,akkor mit szóljon egy beteg kisgyerek,akinek létszükséglet az anyukája?!Na mindegy.Ezt sokan úgysem érthetik.Ja,még annyi,hogy nagyon örülnèk,ha nekem is lennr egy testvèrem,de nincs.

Nekem apukám halt meg 4 éve 56 évesen. Rendkívül szoros volt vele a kapcsolatom, amolyan apa-lánya szerelem, és borzasztóan megviselt.Most 32 éves vagyok.Mit írjak neked?Őszinte leszek, mert csak ennek van értelme.Nálunk is mindenki azzal jött,hogy majd az idő segít, meg hogy gondoljak arra, hogy neki már jó odaát. Egyrészt az idő nem segít. Ma is ugyanúgy fáj, hogy már nem része fizikailag az életünknek,nem tud a dolgaimról, nem tudja,hogy közben férjhez mentem a barátomhoz,stb.Az idő-duma csak annyiban állja meg a helyét,hogy kénytelen az ember rutinból megszokni, hogy életének egyik legfontosabb szereplője, aki őszintén szerette őt,már nem lehet vele.De nem könnyebb, mert már semmi sem lesz olyan, mint előtte.Szerintem a "túlélést",a feldolgozást nagyban segíti, ha idővel (még nem most, majd lassan) az ember tudomásul veszi, hogy az élete már sosem lesz olyan, mint előtte.Ez tény. És sajnos nemhiába mondják: az ember akkor nő fel igazán,ha elveszíti a szüleit (szülőjét).Ha ezt eltudod fogadni majd, hogy ő elment, egyfajta megkönnyebbülés ér. De sosem fogod azt érezni szerintem, hogy már nem hiányzik, az idő begyógyította a sebeket. Nem.

Az is segít, ha arra gondolsz, hogy milyen jó,hogy idáig veletek lehetett, megismerte az unokáit. Nekem ez is örökké fájni fog, hogy apukám sosem lesz nagypapa.A szüleinknek ennyi idő jutott, ez alatt is sok szeretetet adtak. Gondolj erre. Sokat mesélj az unokáknak majd róla.

Átérzem, amit most érzel, én testileg is belebetegedtem apukám elvesztésébe. Gyomorfájdalmaim lettek, alíg tudtam dolgozni, tükrözések, fájdalom, stb. De aztán lassan rendbejöttem. Nehéz út áll előtted, és hosszú, de segíteni fognak a porontyok,és anyukád sosem múló emléke.Gondolj rá sokat, írd össze,miket mesélt az életéről, hogy el ne felejtsd. És nem csak a túlvilágon találkoztok majd: az álmaidban is.Én szinte kéthetente álmodom apukámmal, együtt vagyunk, és álmomban vele lehetek. Gondolj arra, hogy anyukád a szíved egy darabja, ami mindig veled van, soha senki nem veheti el tőled őt. A halál sem. A szeretet nem vészhet csak el. Az igazi szeretet megmarad, a síron túl is!Szeresd őt nagyon!Gondolj rá, és az életed része marad, csak kicsit másként.

az én lányom 6 éves volt mikor az édesapja meghalt.

azt mondtam neki hogy az angyalok már várták az ágyánál, és elvitték istenhez, ahol jó dolga van és lát minket ha akar, de nem tudunk vele beszélni mert nekünk még az életfeladatunkkal kell foglalkoznunk.

ő ezt jól feldolgozta, most 9 éves.

sokszor hiányzik neki, akkor megnézünk róla egy régi videót és megy tovább az élet.

a felnőtteknek ez nehezebb, mert ők nem hisznek a halál utáni dolgokban, és veszteségként élik meg ezt, nem pedig annak pl. hogy a halál előtti fájdalmai megszűntek.

néha kicsit muszáj példát venni a gyermekeinkről ezzel kapcsolatban.

(egyébként az én apám is meghalt már)

Szerintem nem lehet feldolgozni, én szerintem még nem fogtam fel most sem, pedig nekem már 13 éve lesz, hogy meghalt anyukám, apukám meg 15 éve..

Együtt élni lehet vele,csak ...na nem is tudom folytatni... :( még most sem tudom, hogy én hogy is állok ezzel a dologgal, talán nálam az a gond, hogy soha nem beszéltem róla senkinek, pedig lehet nem ártana már végre.

https://www.youtube.com/watch?v=jdscFitm86Y