A szülők élvezik, ha a gyerek szenved? Vagy miért nem veszik figyelembe, hogy én mit akarok?

Nekem az ált. iskolai 8 évem volt pokol, könyörögtem anyámnak, hogy vegyen ki, lesz@rta. Végigcsináltam azt a 8 évet, mert muszáj volt és élve jöttem ki ugyan a suliból, de baromira nem vagyok hálás, amiért "szembe kellett néznem a problémáimmal". Egyáltalán nem "fejlesztette a jellememet", inkább csak önbizalom hiányossá tett. Féltem a kortársaimtól, meg sem szólaltam, próbáltam láthatatlan lenni, eltűnni, hogy ne bántsanak, a tanulmányi eredményeim siralmasak voltak és sosem bocsátom meg anyámnak, hogy ennyire lusta volt a dologgal foglalkozni. Engem a középiskolám tett helyre úgy ahogy, imádtam oda járni. Megtudtam milyen az, mikor az embernek barátai vannak. Persze, ott is volt rosszakaróm, hisz az élet nem csak a jóról szól, de inkább úgy tanul a gyerek, hogyha van mögötte valami - barátok, szülők - és így nézz szembe a problémával, nem tök egyedül. Rágd a szüleid fülét, hogy írassanak át, attól nem leszel kevesebb, hogy valahol jól érzed magad és ne adj Isten még barátaid is lesznek. Baromira nem fog megedzeni az életre az, hogy kegyetlenkednek veled az oszt.társaid és a tanárok erre tesznek, ha senki nem segít.