Miért nem lövik agyon az ilyen embereket?

Csórók vagyunk és most is azok vagyunk. Anyám betegsége miatt sehol nem kapott munkát, így úgy mond apámtól függtünk. Ő rendszeresen berúgott, s úgy jött haza, hogy nem tudtuk, hogy most "vidáman" lesz részeg, vagy agresszívan. Volt, hogy szétvert mindent, volt hogy táncolt. De akadt olyan is, amikor elaludtam, s majd azzal ébredtem, hogy pofoz. Ez volt szinte minden pénteken. Majd egy elég heves tombolása után úgy döntött, hogy leteszi az italt. Akkor körülbelül tizenhárom éves voltam, akkor volt a pillanat, hogy majdnem leszúrtam.

Szinte semmim nem volt, csak a kötelező dolgok. Mert elitta, majd utána a játékszenvedélyének hódolt számítógépbe "burkolva". Strandra évekig nem jártam, először tizenöt évesen voltam moziba, s utána még párszor elmentem, de csak egyedül, erre volt keret. Barátaim nem voltak, mert sokszor kellett anyámat ápolnom, s ide meg nem hozhattam őket, mert szinte mindig beégetett.

Időközben labilis személyiséggé váltam, zárkózottá, s sokszor volt középiskola alatt, hogy sírva aludtam el, vagy tárgyakat hajítottam a földhöz, falhoz, s már csak akkor hagytam abba, amikor már remegtem az idegtől. Középiskolában nem is sikerült beilleszkednem. Csak egy-két barátom volt. Volt egy öngyilkossági kísérletem, majd utána rendszeresek voltak az érzelem kitörések, majd vagdostam is magam egy ideig. Reménykedtem, s álmodoztam, hogy ha majd befejezem az iskolát, s elmegyek dolgozni akkor függetlenedni tudok tőle. Nagyjából pont emiatt nem mentem felsőoktatásba. Iskola mellett munkát nem találtam, s nem akartam tőle függni.

Egy évig szinte munkám nem volt, mire eljutottam a jelenlegi helyemre. Párkapcsolatom volt másfél évig, de véget ért. Azóta új nem lett, csak futó kalandok voltak. A munkahelyem nem a legjobb, a beosztások kikészítenek, pihenni nem tudok itthon, sokszor nem is hagynak. Vagy hangoskodnak, vagy pedig veszekednek, amitől felidegesítem magam és egész este nem tudok aludni. Bent a közösség rossz, fúrják egymást, beilleszkedni nem nagyon tudtam, így sokszor esik meg, hogy mielőtt megkezdődne a munka elbújok a wc-ben, hogy ne legyen kínos, hogy nem szólnak hozzám, még köszönni sem köszönnek. Szünetet is a lehető legkésőbb veszem ki, hogy ne érezzem kényelmetlenül magam, ha kimegyek és mindenki elkerül láthatóan.

Időközben ér rendellenességet diagnosztizáltak az agyamban, aminek köszönhetően sokszor vagyok rosszul. Szerencsére nagyon ritkán fordult elő a munkahelyemen, de a stressz, az itthoni háttér olyannyira behatárol, hogy nem tudok gondolkodni, nem tudok pihenni, s állandóan rosszul vagyok. Szédülök, fáj a fejem, s sokszor érzem, hogy pillanatokra megváltozik a tudatállapotom. Munkahelyen titkolom, mert ha kiderülne nem lenne munkám.

Fizetésem kevés, nagyjából egy hónap alatt felélem úgy, hogy itthonra is adok. Nem tudok függetlenedni, mert támogatnom kell anyámat, aki szintén nem talál munkát betegsége miatt. Apám folyamatosan cirkuszol, mindig kitalál valamit, és ebből van a patália.

Sokszor azon gondolkodom, hogy az ilyen embereket miért nem lövik agyon?? Vagy miért nem lehetne agyonlőni minden következmény nélkül?

Szerinte megérdemelte a korábbi kicsapongásait, mert neki dolgozni kellett, és az járt neki. Szerinte befejezte a kötelességét, mert kijártam az iskolát. Nekem meg kötelességem eltartani az anyámat. Ma volt egy találkozóm, ahol végig azzal küszködtem, hogy ne bőgjem el magam.

Ma megint válnak, részegen itt alszik én pedig azon gondolkozom, hogy az én hetvenezres fizetésemből hogy fogom tudni eltartani magamat, anyámat rezsivel, gyógyszerekkel együtt... és folyamatosan az jár az agyamba, hogy ez lenne a jövője egy huszonéves férfinek?