Elmondjam, hogy hazajöttem, vagy inkább jobb, ha titokban marad?

Az egész szombaton kezdődött. Fiúprobléma.

Volt egy srác, akibe 5 éve szerelmes vagyok/voltam. Volt idő, mikor a legjobb barátom volt, már csak sima osztálytársak vagyunk. De a nyár óta beszélgettünk chaten, úgy éreztem, hogy alakul valami és mások is azt hitték. Erre szombaton eljött a 17. szülinapi bulimba, egy lánnyal!

Tegnap szomorkodtam, csajos dolgokat csináltam és azt hittem, oké leszek ma, amikor meglátom őket a suliba. Hát nem.

Reggel az első órát lekéstem, mert lehet nem volt jó ötlet hajnal 3-ig online vásárolgatni és sorozatokat nézni. Utána mikor rohantam fel a suliban a lépcsőn, a kezemben lévő nagy adag kávé rám borult. Majd a 3. órában kaptam egy karót (de van egy olyan érzésem, hogy az nem lesz beírva). A szünetben pedig láttam a srácot és a barátnőjét...

És ez az egész, a reggel, az itthoni feszült hangulat, a srác, a hétvége sok volt. Ezért elkezdtem sírni. Először csendben, utána kezdett átváltani olyanba, amikor már levegőt sem kap az ember. Ezután az egyik barátom felrángatott az igazgatóhelyettesi irodába (a keresztanyja a helyettes) és ott próbálták belőlem kiszedni hárman, hogy mégis mi történt, amiért így sírok. Ott picit megnyugodtam, aztán az utolsó órákról hazajöttem. Szerda délután úgyis elutazom, szóval majd ha hazajöttem, mennem kell igazolásért és ez a néhány nap plusz már nem számítana.

Anya nem jönne rá, ha én nem mondanám, mert a gimibe nem jár be, az e-naplót csak én nézem. Tapasztalat, hogy nem jön rá.

Viszont pont pénteken beszéltünk arról, hogy katasztrófa a kapcsolatunk és hogy ő is bánja, hogy 14-15 éves koromtól úgy kellett viselkednem, mint egy felnőttnek és tudja, hogy már késő korlátokat szabnia, viszont örülne, ha kicsit őszintébb lennék vele.

De ha elmondom és mégis bekattan, akkor úgy utazom el, hogy rosszban vagyunk. Az meg senkinek sem lenne jó.