Nektek mi a véleményetek arról, ha egy öt-hát éves gyerek mellé új baba érkezik?

Pont, hogy minél nagyobb, annál kisebb az esélye a testvérféltékenységnek.

És ha a szülők még ésszel is állnak hozzá, akkor még inkább lehet csökkenteni az esélyét.

A gyereknek kb. ilyen idős korára alakul ki az énképe, és egy elképzelése arról, hol a helye a családban. Ha eddig nincs kistesó, akkor ez az elképzelés az lesz nyilván, hogy ő a család szeme fénye, az egyetlen gyereke és a mindene a szüleinek. Persze, ezt nem így tudatosan gondolja végig, csak éppen megszolja és természetesnek veszi, hogy egyedül van, mindenki vele foglalkozik.

Aztán jön a kisbaba, akivel szükségszerűen sokat kell törődni, akire tekintettel kell lenni, és akit a szülei szintén gyermekükként szeretnek. Így a gyerek "elveszíti fele királyságát."

Ezzel azonban meg kell tudnia birkózni, ha a szülei amúgy jó és gondoskodó szülők, a helyén tudják kezelni ezt, és segítenek neki feldolgozni. Tehát az ilyesmi nem érv. a 2. gyerek ellen.

Ugyanakkor tény, hogy jobb, ha nincs 4 év korkülönbség a két gyerkőc közt, a 2 év talán a legideálisabb.

De ezek átlagok, egyénileg lehet teljesen más is.

Lehet jobban szeretni.

Anyukám egyszer véletlenül ki is mondta, hogy "Én is jobban szeretem az egyik gyerekemet, mint a másikat, mégse vette észre soha"

Dehogynem...

Évekig engem büntettek meg, ha a húgom kiművelt valamit (3 év van köztünk), mert hogy én mutatok rossz példát.

Utána meg az jött, hogy tanulj a húgodtól, mennyivel jobb gyerek.

Ez a tündérien jó gyerek megígéri otthon, hogy 8ra otthon lesz, 10kor még sehol, és kikapcsolja a telefont, ha anyu hívja. Engem 5 perc késésért elevenen akartak megnyúzni.

L

LEgtöbbször a szülők vagy a többi családtag rontja el azzal, hogy a kicsivel foglalkozik inkább, mert jaj ő a kicsi. A nagyra, aki eddig a világ közepe volt, meg kevesebb figyelem irányul, néha el is hanyagolják, mert a kicsi az első, mert a kicsi az kicsi. A nagy pedig hamar észreveszi, ha különbség van téve. Persze, a kicsit gyakrabban kell etetni, pelenkázni, stb, de a nagyot se szabad elhanyagolni. Szerintem leginkább ezért alakul ki, mert olyankor mindenki a kicsivel foglalkozik inkább, mert az kicsi és aranyos. Ha pl. látogató érkezik, sokszor a babának visznek valami ajándékot, a nagynak nem. A babát hurcolják ölben, gagyorásznak neki, a tesóval nem játszanak.

Eddig ő volt a család közepe, és hirtelen háttérbe szorul.

A nagyobbik gyerek egyszerűen megszokta, hogy ő van egyedül, hogy vele foglalkoznak. Aztán hirtelen ott terem egy ronda, ráncos pólyacsomag amit mindenki körülugrál és őt már le sem tojják. Sokan azt hiszik, azért van ,,új gyerek" mert ő nem volt elég megfelelő a szüleinek és emiatt másikat akartak aki jobb lesz.

Nekem ilyen korban rémálmaim voltak amiatt, hogy egyszer lesz kistestvérem. Rettegtem hogy a szüleim egyszer csak bejelentik és konkrét terveim voltak, hogy akkor én el fogok menni otthonról ha nem voltam elég jó nekik. A kistestvért pedig terveim szerint egy párnával intéztem volna el, míg alszik. Szerencsére nem lett kistesóm.

Mert sokszor a kedves felnőttek nem fogják fel, hogy egy 5-6 éves NEM úgy gondolkodik, mint egy felnőtt. Nekik még egy apróságnak is nagy a jelentősége. Pl. eddig anya szépen vele reggelizett. Mostantól a kicsi körül sürög-forog, a kis rituáléikra nem biztos, hogy marad idő. Ezt egy felnőtt még csak-csak megérti, de attól, hogy van kisebb gyerek, egy óvodás gyerek még mindig kicsi és lelkileg éretlen.

A kapcsolataik is teljesen mások, máshogy viszonyulnak a többi gyerekhez. Szociálisan nem szabad ugyan azokat az elvárásokat támasztani egy 5 és egy 35 éves ember felé. De ha benézel a gyerekvállás témába, még sok apának, sőt, anyának is időbe telik, mire hozzászoknak a kisbabához, mire kialakul az a hatalmas kötődés és szeretet. Akkor egy kisgyerekkel miért kell türelmetlennek lenni? Prancsszóra senki nem tud szeretni. Szépen apránként kell hozzászoktatni, nem csak rázúdítani, aztán meg cseszegetni, ha nem úgy érez, mint ahogy elvárják. Természetesen nem szabad engedni, hogy bántsa a kicsit bármilyen módon, de ez fordítva is igaz, pl. a saját kis holijait ne kelljen odaadnia, ha a kicsi tönkretenné. Legyen saját tere és ideje a szülőkkel.

Hozzáteszem, én kamaszoknál sem értem, mikor apu-anyu azt akarja, hogy egy tök ismeretlen helyzetben rögtön imádják a kistestvért. A szereteet egyébként sem a vérségi kapcsolatból adódik, hanem idővel alakul ki. Valamelyik nap itt írt egy kiskamasz, hogy fél, hogy a nevelőapja nem fogja szeretni már, mert lesz egy gyerekük az anyukával. Erre némelyik "értelmes" kérdező azt mondta szegénykémnek, hogy imádja a kicsit a kezdetektől, hangoztassa is állandóan én csináljon meg minél több dolgot körülötte, mert ha nem, akkor lehet, hogy meg fogja utálni a nevelőapja. Hogy mondhat valaki ilyet egy 13-14 éves gyereknek?