Mostani 20-25 évesek! Hogyan álltok a költözéssel? Otthon laktok még?

Én szülő vagyok. A fiam 26 évesen, a lányom 24 évesen költözött el itthonról. Mindkettőt támogattam, egyelőre albérletbe mentek és munka mellett fizetik a költségeket. A párjaikkal élnek együtt. Mindkettővel nagyon jó a kapcsolatom és mivel vidéken laknak, két- háromhetente hazalátogatnak.

Ha őszinte akarok lenni, nekem nagyon jól esik a szabadság ennyi év után. Talán olyan lehet, mint a fiataloknak végre önállóan, szabadon, a szülők beleszólása nélkül élni. Gondolom ők is ezt élik át annak minden szépségével és nehézségével együtt.

A magam részéről egyáltalán nem tudom átélni a leválás nehézségét, mert engem nem visel meg, hiszen bármennyire is szeretem őket, egyszerűbbé vált az életem. Így is annyiszor jönnek haza, ahányszor akarnak, de már a saját életük felelősei, jó ha ebbe minél előbb belejönnek. Azt tudják, hogy ott állok mindig mellettük, ha kell.

20 éves vagyok, most kezdtem az egyetemet. Amíg nem fejezem be (3 és fél év), addig biztos, hogy nem fogok elköltözni.

Sőt az is lehet, hogy csak a mesterképzés után költözöm el (5 és fél év múlva).

20 évesen költöztem el otthonról azzal a férfival, aki később a férjem lett, bár ezt akkor persze még nem tudtattuk. Apukám nem vette komolyan, pedig miatta mentem el, mert nagyon nem jöttünk ki. Elestem egyik ősszel, 3 hétig feküdtem, és amikor még lila és duzzadt volt a lábam, de már sántikálva kb 10 perc alatt eljutottam a WC-ig, hazajött és kiakadt, hogy nem pucoltam ablakot. Persze vita lett, ha nem tetszik lehet költözni stb-stb. Nem tetszett, költöztem. Megkaptam, hogy úgy is csak arra kellek (ő volt az első fiú az életemben), könyörögve fogok visszajönni, azt a b.z.it ide ne hozzam, nem jöhetek be többet és a többi. Karácsonykor nem mentem haza, azt mondta nem enged be minket, így inkább nem akartam feszkót, a párom nélkül mentem. Aztán szilveszterkor azt mondtam, hogy ő a párom, őt szeretem, el kell, hogy fogadja, ha nem tetszik, én sem megyek be. Ennek 6,5 éve, azóta összeházasodtunk, apukám kéri, hogy költözzünk haza, együtt természetesen, szeret is minket, könnyebb is lenne, de inkább kihagyjuk.

Imádom apukámat, de az együtt élés vele sajnos nem túl jó. Annak ellenére, hogy lehet, hogy a házat is el kell adnia.

Úgyhogy apukámmal nem ment túl jól a költözés. Gyakorlatilag én bejelentettem, hogy mikor költözöm, ő nem hitte el, azt mondta, ha menni akarok, menjek, majd dec. 3-án, mikor ő elment dolgozni, én szépen elcuccoltam. Mamám sírt szegénykém, bár akkor már nem volt sajnos nagyon jó állapotban, nem csak fizikailag.

Amikor már az albérletben voltam, vagy 2 hétig sírtam, mert hiába nem volt jó a viszonyunk, tudom, hogy apukám is sírt, mert láttam, hogy zokogott, mikor öcsémet elvitte anyámhoz. 6,5 év után is nehéz, mert jó ember, de nagyon nehezen boldogul sajnos, de muszáj elszakadni és a saját életedet élni, szülővel ezt nem lehet. Próbálom gyakran hívni és havonta megyünk hozzá, segítem, ha van rá lehetőség, de amíg nincs rá szüksége, nem szándékozom költözni, öcsém ott van vele, bár ő inkább teher, mint előny, hiába dolgozik. Ugyanúgy ölik egymást, mikor én ott voltam.

Úgyhogy nehéz volt, most is az, de a viszonyunknak jót tett a költözés. Természetesen, ha szüksége van rám, ott leszek bármikor, ahogy tudom, segítem. A férjemet azóta viszont többet hívja, mint engem :)

Na visszanézve jó hosszúra sikeredett :) bocsi érte.