Hogyan feleljek meg a szüleimnek?

Egyszerűen utálnak. Ezen nincs mit szépíteni. Hiába mondja mindenki, hogy nem így van, én másképp érzem és rohadtul fáj. A két évvel fiatalabb húgom a kis kedvenc, bármit kiejt a száján, megkapja. Sosem kértem semmit, mert úgy éreztem, nincs szükségem semmire, mindenem megvolt. Szerényen éltem, jól tanultam, már amennyire tőlem tellett, nem drogoztam, nem ittam magam részegre minden hétvégén, nem húztam le őket több ezer forinttal, hogy bulizhassak. Véleményem szerint jó gyerek voltam. Most jöttem rá, hogy egyáltalán nem támogatnak. Leszólják az álmaimat, ahelyett hogy segítenének a megvalósításában. És állandóan az orrom alá dörgölik, hogy ha nem tetszik, el lehet költözni. A húgom is semmibe veszi az erőfeszítéseimet, amiket teszek az álmaimért, állandóan leszól, hogy ő igenis valaki, mert ezt hallja a szüleimtől is. Engem soha nem dícsérnek. Már nem is várom, mert nem értük teszem, amit teszek és nem is olyan nagy dolog, hogy ezért szobrot kellene emelni a tiszteletemre, de egy kis elismerés jól esne, mivel így egyedül nagyon nehéz.