A szülők kevésbé szeretik az első gyereküket, mint a többit?

Nem biztos, de tényleg sokszor így van. A családi bűnbakká tett gyerekek zöme is első gyerek.

Arról is szó lehet, hogy az első gyerek teszi őket szülővé, a többinál már kénytelenek elfogadni, hogy szülők és felelősek, nem szinglik és szabadok.

Nálam is ugyanez a helyzet. Mindig megkapkom, -bezzeg a húgod mennyivel talpraesettebb, mennyivel magabiztosabb, mennyivel szebb, mennyivel több a barátja...-stb.

Mind a ketten sportolunk, a húgom versenyein anyámék mindig ott voltak, külön vitrinben tartják az érmeit, engem sosem láttak, a szalagjaim, érmeim eldugva vannak a szobám sarkában.

A családi számítógépen tucatnyi mappa van húgom képeivel, anyám blogot ír róla, mondanom sem kell, hogy nekem egy ilyen mappa sem jutott. Anyám babanaplót is vezet, rólam pár sor van, innen derült ki, hogy nemigazán terveztek, húgomról három könyv íródott...

Persze nekem suliban is mindig csillagos 5-ösre kellett tudnom mindent, különben üvöltöztek velem, húgom annyira lazán volt fogva, hogy ha itt-ott becsúszott egy karó, anyám egyből a tanár hibájának tartotta.

Én már rég nem vagyok féltékeny, a dühöm is elmúlt. Gimis koromban volt a mélypont, súlyos depresszióval küzdöttem, amin anyámék csak röhögtek, nem kaptam segítséget, csak maró gúnyt, hogy miért nem vagyok olyan normális, mint a húgom, aki életképtelen az dögöljön meg stb.

Emlékszem milyen irigy volt anyám a szomszédra, amikor kiderült, hogy a fiát felvették az egyik híres magyar egyetemre, pár évvel később én is bejutottam, reméltem, h a szüleim büszkék lesznek rám, de le sem tojtak, ismét húgom lett a sztár, mert sikerült valami nyelvvizsgája.

Jah, és mégegy dolog. A baráti társoságukban mindig húgomról van szó, anyám órákig dícséri, ha valaki rólam akar tudni valamit, akkor meg kell várni, amíg a családom női tagjai elvonulnak, de legalábbis elhallgatnak. Sajnos ebből a baráti körből sokan megkérdeztek arról, hogy mégis mekkora nálunk a baj, miért vagyok kívülálló, ha már másnak is feltűnik, akkor ott sztem már tényleg baj van.

Már kinőttem abból, hogy féltékeny legyek, ennek helyét átvette a düh. Egyetemi éveim alatt koleszban laktam, nem sokat beszéltem a családommal, most külföldön keresek munkát, el fogok kallódni a családtól. Nem zavar, mindig is a barátaimra támaszkodtam, ezentúl is rájuk fogok. A családom annyira nem kíváncsi rám, hogy a barátom nevét nem tudják, akivel már két éve járok. A világ legszemetebb dolgának tartom, ha a szülők nem osztják meg egyenlően a figyelmet a gyerekeik között, nem tett túl jót a lelki világomnak, hogy mindent amit az életről tudnom kell barátok, és internet útján tanultam, mert a családban kuss volt a nevem...

Utolsó.. sajnálom, nagyon nehéz lehet neked :(

Egyébként ahol ennyire érződik a különbségtétel, az már a szülők hibája. Egy normális ember azért megpróbál egyforma figyelmet szánni minden gyerekének.