Hogyan dolgozzam fel, hogy nem érdekli a szüleimet, mi van velem? Vannak jobb napok, de most nagyon rossz.

Nem igazán tudom, miért alakult így a dolog. Naponta hívtam őket. A beszélgetés mindig ugyanabból állt: elpanaszolták, hogy mennyire szar az életük, nincs pénzük semmire. Az, hhogy mi van velem, annyira nem érdekelte őket, de mivel volt munkám, tudtam a számlákat fizetni, és nekik is segíteni egy kicsit anyagilag, valahogy természetesnek is tartottam az egészet.

Aztán én is munkanélküli lettem, és megváltozott a dolog. Én is igényeltem volna, hogy valaki tartsa bennem a lelket, amikor nem volt pénzünk semmire.

Ha felhívtam a szüleimet, továbbra sem kérdezték meg, hogy mi van velem, vagy ha én elkezdtem mondani, akkor elterelték a szót valami másra.

Aztán kórházba kerültem, és pár napig nem hívtam őket. Tudták, hogy kórházban vagyok, 2 napig nem kerestek, akkor férjem hívta fel őket, hogy ugyan nem érdekli őket, mi van a lányukkal? Azt mondták, hogy nekik furcsa, hogy érdeklődjenek a gyerekük iránt. Miután ezt megtudtam, kértem, hogy ne hívja őket többet. Ha nekik tényleg nem természtes, hogy a kórházban lévő gyerekük után érdeklődjenek, akkor jobb, ha nem keressük őket többet. Arról nem is beszélve, hogy rohadt szar érzés volt, hogy minden rokon bejött látogatóba, csak ők nem.

Azóta eltelt pár hét, már nem veszik fel a telefont. A tesómmal csak annyit üzentek, hogy megsértődtek rám, amiért nem hívtam őket mindennap, és napokig azt sem tudták, élek-e vagy halok.

A legrosszabbak a családi összejövetelek. Már nem jönnek el sehova, mert én ott vagyok. Tegnap tartottuk a tesóm szülinapját, nem jöttek el, mert én mentem.

Most nagyon rosszul érzem magam.