Miért baj nekik, hogy törődök magammal? Az jobb lenne, ha kövér lennék?

17 éves lány vagyok, nagyon sokáig kövér voltam, gyűlöltem magamat és az életemet.

De lefogytam és boldogabb vagyok sokkal, végre teljes az életem. Viszont a családom nem fogadja el, hogy törődök a külsőmmel, folyton kapom a gonosz megjegyzéseket.

De anya nem tudja, milyen 80-90 kilósnak és csúnyának lenni, mert ő még most, 40 felett is bombanő, simán letagadhatna 10 évet, vagy többet, pedig sosem sportolt, vagy diétázott.

A mostohaapámtól is csak a megjegyzéseket kapom, hogy azért állok bukásra több tantárgyból, mert talán a kalóriaszámlálás, új cuccok vásárlása és tornázás, futás helyett picit leülhetnék néha nyugodtan tanulni, meg nem igaz, hogy reggel nem vagyok képes aludni, hanem már hajnalban hangoskodnom kell (fura, az öcsém a mellettem lévő szobában nem ébred fel a futópadra, ő a ház másik végében igen...)

Csak a piszkálást hallgatom és már baromira unom, mert nekik fogalmuk sincs, hogy én mennyit szenvedtem azért, hogy úgy nézzek ki, ahogy.

Ha diétázok, akkor a nevelőapám direkt bevásárol a gyorséttermekbe és elkezdenek előttem enni és vigyorogva mondogatja, hogy milyen finom, kár, hogy én nem eszek, nem tudom, miről maradok le, stb. Anya meg csak nevet és mondja, hogy ne vegyem már ennyire komolyan a diétát és a férje csak viccel.

De nem értem, miért jó nekik ez...