Ez normális dolog? 20 éves fiú vagyok és néha úgy viselkedem mintha 5-6 lennék, játtszom meg ilyenek, és vágyom a babusgatásra. Aztán mikor ennek vége roszul érzem magam, lelkiismeret furdalásom van!

Az, hogy egy fiú igényli a babusgatást és a játékot egyáltalán nem baj. És az sem, ha nem megy bele egy szexkapcsolatba. Olyan fiúval nem tudnék együtt lenni, akiről tudom, hogy több ilyenben volt már része, és keresi is azt. Nem bíznék meg benne. Mindenesetre egy rendes párkapcsolathoz hozzátartozik a szex is. Persze a pártól függ, mennyire. Fogsz találni olyat, aki szintén nem igényli annyira. Az orvoson én is elgondolkodnék a helyedben, inkább pszichiáteren mondjuk. Lehet, nem csak hormonális oka van, hogy így viselkedsz. Nincsen ezzel baj, nem vagyunk egyformák. A mértékétől függ, s hogy pontosan mit csinálsz amikor "átmész kicsibe".

21/L

Minden rendben volt veled gyerekkorodban, jó gyerekkorod volt?

Rajtam néha kijön ez a "szeressen valaki", de nálam azért, mert nem volt igazán szeretetteljes a gyerekkorom. Persze szerettek, de valami mindig hiányzott.

Én nem tartalak betegesnek, egyszerűen ilyen vagy és kész.

Akkor újra megkérdezem!!!

Miért vetetted le kérdező a kommentek jelentős részét???

Szerintem vannak még hozzád hasonló fiúk. Hú, emlékszem, egy ismerősöm járt úgy, hogy összejött egy sráccal. A lány vitázott a szüleivel, mikor a srác ott volt náluk (de nem durván), a srác közben a lány szobájában volt, és amikor a lány visszament hozzá, nem találta sehol. Nézte, hogy hova lett a srác, erre elbújt az asztal alá, mert megijedt a vitától. A srác amúgy egyetemista. Mondjuk nem volt hosszú életű kapcsolat.

Végülis nem olyan gáz ez a dolog, sajnos már nem kötelező a katonaság, így egyre kevesebb a férfi (lásd te is fiúként hivatkozol magadra húsz évesen). Az igazi férfi (számomra ezt jelenti) mindenekelőtt tisztel engem, meghallgat, ha szükségem van rá, lehet rá számítani, komoly helyzetben komoly tud maradni, képes önálló döntéseket hozni, meg tud oldani önmaga egy adott problémát, és nem "picsog" minden apróságon. Persze mindezt nem úgy várom el, hogy én nem nyújtom neki ugyanezt cserébe. Azt nem tudom, hogy ebből mondjuk mennyi igaz rád, mert a páromnak is vannak persze gyerekes hülyeségei, ahogy nekem is, de azok a jellemvonások megvannak benne, amiket felsoroltam.

Szerintem igazából két lehetőséged van. Egyik az, hogy ha megteheted, különköltözöl a szüleidtől egyedül, vagy haverokkal. Hidd el, ez az egyik legjobb módszere annak, hogy valaki önálló legyen.

A másik az, hogy ilyen maradsz, de olyan barátnőt keresel magadnak, aki lelkileg erősebb nálad, és szívesen anyáskodik feletted, tehát aki rendkívül gondoskodó típus, és elfogad úgy, ahogy vagy. Ez szerintem nehezebb, mert én nőként, amit tisztelni tudok a férfiakban, az az erő. Itt nem arra az erőre gondolok, amivel a fejemet veri a falba, hanem arra, amit egyszerűen csak érezni lehet, ami sugárzik belőle a külvilág felé.

És arra kérdésre, hogy normális dolog-e, már válaszoltál saját magad. Te vagy az, aki NEM érzi normálisnak. Ha az ember valamit normálisnak tart, akkor nem érez iránta bűntudatot.

Remélem nem bántottalak meg nagyon, csak őszinte próbáltam lenni.