Mit tegyek ebben az esetben? A lányom utálja a páromat!

Amikor olvastam a kérdésedet, rögtön rávágtam, hogy tudom a választ, de nem, mégsem.

Talán tényleg csak nem szimpi neki ez a férfi, vagy volt valami konfliktusuk, amiről te nem tudsz. Ha annyira megbíztok egymásban, akkor miért nem mondja el neked, hogy mi a baja vele?

Én valamivel idősebb voltam, amikor anyuék elváltak, nem vagyok hülye, sejtettem, hogy miért. Apu beújított egy nőt, anyu nem tűrte, rá is ment a házasságuk. Apu együtt maradt ezzel a nővel, én kb kétszer voltam nálunk és ugyanennyiszer is voltam hajlandó találkozni vele. Tudom, hogy ez apunak fáj, de magasról teszek rá. Ő sem foglalkozott azzal, hogy nekünk mennyire fog fájni, ha lelép azzal a nővel.

Az első családi kaján, amit a nő csinált csendben tűrtem és nyeltem a békát. A másodikon valamit beszólt, ami olaj volt a tűzre és szép nem szép én nagyon kikeltem magamból, hogy ha egy pasi a farka után is megy csak (persze az sem szép), legalább egy nőben lenne annyi érzés, hogy nem vág tönkre két családot! (a sajátját és a mi családunkat)

Erre természetesen ő is kikelt magából és azóta egymás felé sem böfögünk. Egyszerűen hányok tőle. Lehet, hogy emberileg amúgy kedvelném, ha nem így indított volna, de így képtelen vagyok esélyt adni neki, minden porcikám ellenkezik, pedig lassan én is felnőtt vagyok már.

Apura is haragszom kicsit, de őt szeretem és neki hajlandó voltam megbocsátani, találkozunk is viszonylag gyakran. A nőjével viszont sosem leszek jóban, ezt neki is el kell fogadnia és minél jobban erőlteti én annál távolabb kerülök tőle.

Szerintem bennem ezt az váltotta ki, hogy mi anyunál maradtunk a testvéremmel és amikor ez az egész kiderült, én voltam mellette és én láttam mennyire küzködik azzal, hogy erősnek mutassa magát előttünk, még is mindig kisírt szemekkel kelt fel és zokogva aludt el. Láttam, hallottam hogy élte meg ezt az egészet és azóta is nagyon erősen bennem van, hogy aki az én anyukámat bántja, az jó ember nem lehet. Az is nagyon nagyon sokáig tartott, mire aput ismét közel tudtam magamhoz engedni, még is csak az apám, anyu is arra kért, hogy ezért ne taszítsam el magamtól, de a kapcsolatunk már sosem lesz olyan, mint azelőtt, ez van.

(Nem olvastam el minden választ.)

Szerintem próbálj Te magad közös programot szervezni vele. Mondjuk egy csajos délutánt. Vidd el moziba, aztán valami kajáldába. Beszélgessetek, nevetgéljetek, kérdezd ki őt is a fiúkról. Majd óvatosan térj rá arra, hogy neki mi a véleménye a párodról. Ha elmondja, próbáld megbeszélni vele a helyzetet.

Hátha legalább arra rájönnél, miért nem kedveli.

Nem értem az olyan jellegű válaszokat, hogy " mit vártál?" , "be se kellett volna mutatni", "nem kötelező szeretnie, van saját akarata." Természetesen nem kötelező, de már nem olyan kislány, hogy ne legyen mindenkivel udvarias, hogy ne köszönjön és hogy hisztizzen azon, ha anya boldog.

Én leülnék vele és beszélgetnék arról, hogy mi is a problémája? Egyáltalán nem erőltetnék semmit neki, mert amíg látja ezt rajtad, tudja, hogy még irányíthat.

Az én szüleim is elváltak, soha nem kívántam, hogy bármelyikük is egyedül, magányosan élje le az életét.

Valahogy ezt kéne neki elmagyaráznod, ha látszólag megérti, az már elég. Jelezd neki, hogy innentől kezdve te semmit nem kérsz tőle ebben az ügyben, amikor úgy érzi, hogy hajlandó ő IS tenni a te boldogságodért vagy legalábbis elviselni azt, akkor szóljon és menjen veletek, te örülni fogsz neki!

10. vagyok.

Én nem féltékeny voltam, hanem egyszerűen nem bírom a stílusát. Tipikusan az az ember aki mindig mindenkinél mindent jobban tud, aztán úgy felhúzza magát tök hülyeségeken, hogy rosszul lesz tőle. Képes gyerek módjára toporzékolni is, ha nincs igaza :D Persze anyám szerint ő is nagyon kedves és normális, mint ahogy te is jellemzed a párod. Most nem azt mondom, hogy a te párod is ilyen, hanem azt, hogy szerintem van valami a pasi stílusában, amit a lányod utál, de neked fel sem tűnik. Kérdezz rá nála, talán el fogja mondani. Más kérdés, hogy ezzel nem tudsz majd mit kezdeni. Én anyám is pontosan tudta/tudja, hogy mit gondolok a férjéről, de ettől a kapcsolatunk nem lett előrébb.

Amúgy én is végigmentem ugyan ezeken mint a lányod, hogy rá sem néztem, bár nálunk ennyire nem volt durva, mint ahogy te leírod, mert a mostohatesóimat meg szeretem. Annyit tudok mondani, hogy majd szépen megtanulnak úgy egymás mellett élni, mint anno mi: napi egy helló és egymás kerülése. Értem én, hogy ez messze van a te vágyálmodtól és sajnálom, hogy nálatok is így alakult, de az az igazság, hogy szinte teljesen tehetetlen vagy.