Anyám miért fogja minden egyes bajomat egyszerűen arra, hogy "kamasz vagy lányom! "? Igaza van?
Tizenéves lány vagyok, és szerintem már bőven túlvagyok a serdülő kamaszkoromon. Volt időszak nálam is, amikor csak úgy ok nélkül haragudtam mindenkire, és a szobám sarkában ücsörögtem legszívesebben. Aztán jött a teljesen normális időszak, amikor nem volt túl sok gondom, leszámítva hogy szüleim elváltak, anyám pedig elköltöztetett engem és öcsémet, plusz mindkét szülőmnek lett új párja. (Ez alapból sok lehet egy fiatal tizenévesnek véleményem szerint, de ekkor még nem éreztem annyira reménytelennek a helyzetet.)
Alapból középső gyerek vagyok, így rám irányult mindig is a legkevesebb figyelem, de ez sem zavart különösebben, egész sokáig.
Körülbelül egy éve viszont elég sok gondom lett, majdnemhogy egyszerre. Nem tudnék mindent felsorolni.. legnagyobbak talán, hogy hiába igyekszem egyfolytában mindenféle szempontból megfelelni a szüleimnek (4.7-es átlagom van, járok mindenféle különórára csak a kedvükért, megcsinálok mindent amivel jobb lehetek valamennyire a szemükben), mégsem kapom meg a legminimálisabb törődést sem. Példa: Még úgy is 4.6-os átlagom volt, hogy kémiából kettesre álltam. Anyám mégis csak ezt az egyetlen rossz jegyet vette észre, és emiatt családi vitát robbantott ki az egész családban. Sőt, még az ilyesmi esetekben sokszor igen agresszív (borderline-szindróma, azt hiszem) apámat is felhívta ezügyben, csakazért, hogy ő is leüvöltse a fejemet. Feljavítottam nagynehezen azt a kettest egy 3.2-re. Hazamentem nagy boldogan, közöltem, arra számítottam nagyon örülni fog, büszke lesz, megdicsér, és közli a családdal hogy a lánya mégsem hülye. Erre kaptam egy "Ügyes vagy" mondatot és egy felmutatott hüvelykujjat.. És ez csak egyetlen példa volt.
Anyám párját enyhén szólva nem kedvelem - hozzáteszem nem tinikori lázadás, meg egyéb hülyeségek miatt: majdnem az egész család nem szimpatizál a fickóval.
Apámnak lett egy új gyereke a nőjétől, alig pár hónapra rá hogy elvált anyámtól. Plusz egy kisgyerek még nehezít a dolgokon.. (ne értsen félre senki, szeretem nagyon, de akkor is csak még nehezebb így.)
Gyerekkoromban - "minimálisan" (ha lehet ezt mondani), de - két apróbb alkalommal molesztáltak. + Egyszer nem is olyan rég meg akart erőszakolni egy bácsi az utcán, de még azelőtt elfutottam hogy elkapott volna.
Évek óta étkezési zavarral küzdök, ami az évek során nagyon durva szintre alakult ki bennem, és úgy érzem már sehogyan sem lehet segíteni ezen.
Szerelmi bánatom is volt, kettő is, de ezek tényleg eltörpülnek a többi gondom mellett. (Nagyon is örültem volna, ha normális tinilányhoz hasonlóan ez a két eset jelentette volna nekem a legnagyobb negatívumot fiatalkoromban..:()
Depressziós is vagyok, szintén már évek óta.
Apám szindrómája miatt nagyon sokszor értelmetlen és jelentéktelen dolgok miatt kiabál velem, és ez lelkileg nagyon meg szokott viselni.
Anyut nem igazán érdeklem, vagyis inkább nem vagyunk egy hullámhosszon gondolkodásmódilag, viszont soha nem is próbált meg szót érteni velem. Én igen, de ha csak az egyik fél közelíti meg a dolgot, esélytelen. Tapasztaltam, többször is..
Mai napon csalódtam nagyot a legjobb barátnőmben, aki közölte velem, hogy nem kér belőlem és a problémáimból, meg abból, hogy szerinte én mindenben jobb vagyok nála. Én úgy érzem, mindig is úgy éreztem, hogy mindenkinél rosszabb, csúnyább, tehetségtelenebb, selejtebb vagyok, így nem értem mi a gondja pontosan... Ráadásul a saját problémáimtól is kíméltem mindig, és az övéin akartam segíteni (amik nagyrészt szerelmi gondok voltak).
Ő volt az elsőszámú személy akiben bíztam. A másik a nővérem, aki viszont mesze lakik tőlem, és nem tudok vele beszélni. Meg hát hagyni szeretném nyugodtan élni a párjával, nem kell hogy a bajaimmal foglalkozzon..
Anyámra szeretnék számítani, de egyszerűen nem tudok. Ha esetleg beszélni kezdenék vele egyes apróbb gondjaimról, vagy esetleg ha rosszabb passzban vagyok, esetleg szemtelenül szólok vissza neki vagy bárkinek, azonnal rávágja, hogy "csak kamasz vagy!, vagy hogy neki úgyis sokkal nagyobb gondjai vannak az enyémeknél..
Szerintetek tényleg csak a kamaszkorom miatt lett ennyi gondom, és felfújom a dolgot, vagy valamennyire megérthető miért vagyok kikészülve...?
válasza:Hát ez egyáltalán nem a "kamasz vagy" kategória.
Írnál egy kort, mert a tizenéves bármi lehet... és ha akarsz beszélni bármiről akkor írj nyugodtan!
válasza:Anyud abban a jellegzetes elváltozásban szenved, ami szinte minden felnőttet utolér: elfelejtette, hogy milyen volt fiatalabbnak lenni, és azt hiszi, csak neki vannak problémái. Én pl. élénken emlékszem a gyerekkorombeli érzésekre, és összehasonlítva a maiakkal (40 éves vagyok), semmi különbség nincs, legfeljebb annyi, hogy most már tenni is tudok valamit az érdekemben, a gyerek vénkecskével ellentétben. (A feladatok, problémák nyilván mások, de az érzések ugyanazok.)
Ha anyudra nem számíthatsz, keress megbízható, értelmes barátokat akár idősebb korosztályból, akikkel megbeszélheted a dolgaidat. Ha van iskolapszichológus nálatok, és nem retardált, vele is sok mindent meg tudsz beszélni, és lehet, hogy használhatóbb ötletei lesznek, mint az osztálytársaidnak.
válasza:Nos, a "kamaszkorod" miatt van ez.
Nagyon sokat írtál.
A kamaszkori dolgok nem korlátozódnak a tizenéves időszakra, húszon túl is bőven átnyúlhatnak.
Nem akarlak elkeseríteni, de nekem ez olyan 28 éves koromig ment, amíg el nem költöztem otthonról. Onnantól a legjobb a kapcsolatom Anyukámmal. Soha nem hittem volna!
AZért gondolj bele, mindennel bajod van, szülőkkel, barátnőkkel, fiúkkal. Ha minden autó szembe megy, akkor el kell gondolkozni azon, hogy jó sávban vagy-e :)
válasza: válasza:Elég sok mindent írtál, ez lehet elhúzódó kamaszkor is, de más is. Nekem, mint laikusnak eléggé belefér ebbe a kategóriába, nem minden kamasznál azzal jelentkezik, hogy iszik meg tmbol, sokan a depressziós hangulatok irányába mennek inkább, mert keresik magukat és a helyüket az életben.
Édesapádnál a BOrderline a TE véleményed, vagy orvosilag megállapított dolod? (Mert ha csak te gondolod így,akkor valószínüleg nem helytálló, mivel nem vagy képzett szakember)
Az átlag leírt reakció édesanyád részéröl nekem nem tünik negatívnak, valószínüleg egyszerüen csak laza, fiatalos akart lenni.
De ettöl függetlenül javaslom, hogy keress meg egy gyerekpszichológust (ehhez nem kell a szüleidnek elkísérni) és vele beszéld meg a gondjaidat. Ugyanis ö, mint szakember jobban tudja, hogy mire kell odafigyelni, miket kell kérdezni a problémák jobb átlátására, illetve milyen módszerekkel lehet a hangulatodat stabilizálni.
válasza:Minimum 20 éves korodig igaz a "kamasz vagy lányom"
(Mint olvashattad, valakinél tovább is)
Általánosságban fajsúlyosabb, és több problémád van mint sok más fiatalnak, dea problémakezelésed, és a gondolkodásod tipikus tini/kamasz.
Egy tanácsom van... Éld túl!
Jon. Tényleg nincs... Amikor ebből a korbol kijössz hirtelen minden megváltozik...
Nekem pár hónap alatt helyrejött az édesanyámmal a kapcsolatom, pedig előtte csak vitázni tudtunk...(a mai napig úgy gondolom, hogy nagyon sok mindnben nekem volt igazam, de manapság már nem úgy kezelném, mint akkor...vagy vannak dolgok amiket nem vennék annyira véresen komolyan, vagy magamra, mint akkor)
Kinövöd..
A problémáid nem fignak eltünni sajnos, de reálisabban fogod látni a helyzetet.
Az érzéseid valósak, de minden tizenéves ugy érzi, hogy anya apa nem törődik velem, és nem érdeklem, ráadasul nem is ért meg, talan nem is szet, csak elvár, nem büszke rám...
Nah ezt mi csak a te oldaladat olvasva nem tudjuk eldönteni,mhogy tényleg így van-e...azon nem is változtat, hogy így érzed..
Próbáld kivsit kívülről nézni a elyzetet, hátha segít
válasza:Sajnálom, ez tényleg nehéz lehet!
A legjobb amit tehetsz, az az hogy mindent csinálj tovább amit eddig, tanulj, legyél kedves mindenkivel,
és amikor eljön az idő, akkor új életet kezdhetsz olyan emberekkel akik megbecsülnek! :)
Sok szerencsét,
és kitartás!! :))
válasza:Azért, mert önző, buta és nagyon hajlamos lerúgni a felelősséget. Éppen ez a mindenre azt mondja, hogy "kamasz vagy lányom" jelzi a legjobban.
Ja! És irigy rád, de nagyon-nagyon! Ő szeretne kamasz lenni, de piszkosul, csakhogy már nem lehet...
Az én anyám is játszott ilyet, és ezzel azt érte el, hogy soha többé nem fordultam felé semmiféle bajommal, nem tudott semmiről sem, eszemben sem volt szólni neki bármiről is, olyan emberekhez fordultam, akik hajlandóak voltak odafigyelni rám és okos, használható tanácsot adni. Illetve mégjobban támaszkodtam magamra. Nem volt rossz taktika, olyan önálló lettem, hogy a jég háétán is megélek egyedül - nőként is.
A te gondjaid nagyon is fontosak. Neked, a magad számára a legfontosabbak.
Anyukád most esik le a piedesztálról. Éppen ideje. Rájössz, hogy nemhogy nem Isten, de anyának nem elég jó, sőt, embernek pedig meglehetősen gyarló és gyenge ember. Sajnálom. Viszont ezek után megtanulhatsz csak magadra számítani, és nem készpénznek venni mindent, amit az anyukád mond.
Ez a felnövekedés útja. :)
Légyszi ne pontozzatok le senkit, mert mindenki csak a véleményét írta le, és én pontosan ezt kértem!
Apámnak tényleg borderline-ja van, orvosok állapították meg nála, nem én. Ez lassan alakult ki nála, anyám szerint már huszonéves korában voltak jelei.
Egyik pillanatban olyan, mint régebben, tehát kedves, próbál beszélgetni velem olyan apa-lánya szinten, aztán például olyan miatt kezd el konkrétan üvöltözni, mert kiesett a kezemből egy (tiszta) kanál. Ez például tegnapelőtt volt. Ilyenkor közli velem nem túl szép szavakkal, hogy ugyanolyan suta vagyok mint az anyám, és ha ekkora selejt vagyok húzzak el hozzá, mert nem kíváncsi rám... aztán elkezdi anyámat, nevelőapámat, nagyszüleimet (még a halott nagyapámat is) szidni, meg úgy mindenkit aki hirtelen eszébe jut.
2 és fél éves kisöcsémmel is van hogy csak úgy elkezd üvölteni, ha sír valamiért. Tegnap például arra jöttem ki a szobámból hogy apa a gyerekkel ordított, hogy legszívesebben falbaverné a fejét...
"AZért gondolj bele, mindennel bajod van, szülőkkel, barátnőkkel, fiúkkal. Ha minden autó szembe megy, akkor el kell gondolkozni azon, hogy jó sávban vagy-e :)"
Anyám mindig ezt mondja, ha meg merem említeni hogy X-szel vagy Y-nal éppen bajom van...:) Nincsen bajom mindenkivel, én úgy érzem. Akikkel tényleg van, azok apám, anyám, nevelőapám. De hozzájuk is állandóan próbálok alkalmazkodni, és nem bújok el előlük állandóan a szobámba. Valamennyire tolerálni szoktam apám dühkitöréseit, tehát nem szólok vissza, próbálom eltűrni, esetleg még meg is érteni, hátha van benne valami logika. Nagyanyámmal például sokszor veszekszem, de ezek tényleg olyan kamasz+(idős)felnőtt közti nézeteltérések, amiket mindig meg is beszélek mamámmal, anyám viszont ebből már azt szűri le, hogy antiszoc vagyok és mindenkit utálok. Igaz, anyámnál nem vagyok az,aki, tehát általában szótlanabb és kicsit befeléfordultabb vagyok, de ez azért van, mert mamámékkal lakunk, fele ház miénk másik mamámé és dédapámé. A "mi felünk" kisebb mint a másik, pedig hárman vagyunk, illetve ha nevelőapám hazajön (jelenleg külföldön dolgozik), négyen. Öcsémmel persze minden apró dolgon összeveszünk, és örökölt (vagy elnézett?) bizonyos dolgokat apámtól, így a legkisebb dolgokért is nekemesik. (Most is lila a lábfejem és a bal karom is, mert nem engedtem oda a géphez időben.) De én ezért nem vetem meg, az csak szerencse szerintem, hogy nővéremmel és öcsémmel ellentétben én nem örököltem apámtól a hirtelen haragot, meg hasonlókat. Nem mellesleg nagyon szeretem öcsémet, ahogyan a kisebbiket is.
Unokahúgommal nagyon jó a kapcsolatom, szinte mindennap beszélünk vagy találkozunk. Két évvel fiatalabb nálam, és még nem hiszem, hogy őt az enyémhez hasonló gondokkal kéne traktálnom. Majd talán ha mindketten idősebbek leszünk, neki el lehetne mondanom ilyesmiket, de egyelőre nem hiszem.
Legjobb barátnőm már négy éve a legjobb barátnőm (volt?), most viszont szakított vele barátja, és ki van készülve, kb. egy hónapja. Azóta próbálok segíteni neki ahogyan csak tudok, mindenhogyan megpróbáltam már, és egyetlen saját bajomat sem közöltem vele, azért, hogy ne érezze, azok fontosabbak. Konkrétan mindent elfojtottam, pedig kiderült, hogy nővérem még messzebbre akar költözni (külföldre), apámnak lehet hogy rákja van, nevelőapám pedig lehet hogy megcsalta(/ja?) anyát, így ő is elég magábafordult mostanság, ami mégjobban lehúzza az én hangulatomat is.
Nagyon szeretem nagybátyámat és nagynénémet, mindkettőnek az élettársát (ők is elváltak, csak lényegesebben jobb módon, mint az én szüleim).
Az osztályomat imádom, majdnemhogy mindenkivel jóban vagyok az egész iskolában, és a jobb barátaimnak azért el-elmondogatom pár apróbb gondomat. Csak most persze megvisel kicsit, hogy pont a legjobb barátom "nem kér belőlem"... másik barátnőm szerint azért mondta, mert rajtam vezeti le a feszültséget. Nem tudom. Remélem. Hiszen azt mondtam is neki, hogy ha akarja, és úgy jobb, üvöltse az arcomba az összes baját, én pedig tűrni fogom.
Az iskolában amúgy nem is vagyok olyan lehangolt, mint otthon. Sőt, suliban inkább hiperaktív és elég szókimondó vagyok, pont mint még azelőtt, hogy szüleim elváltak és egymás után jött minden rossz. :)
Azért kicsit megnyugodtam, mivel többen is írtátok, hogy ez tényleg köthető a kamaszkoromhoz. Találtam egy internetes pszichológust kb. fél éve, vele majdnem kétnaponta leveleztünk, és ő mondta hogy szerinte lelkibeteg vagyok, és már túlvagyok a lázadó kamaszságomon... Ha viszont tényleg benne van ebben az egészben a kamaszság, akkor nem biztos, hogy egy lelkiselejt vagyok. :P
Egy része ennek tehát el fog múlni. Az étkezési zavaraimmal és a depressziómmal viszont nem tudom mit fogok kezdeni. Főleg az előbbivel..
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!