Magányos vagyok, nehezen viselem, ezért szörnyű lett itthon a természetem?

Nincs valami sok barátom, akik vannak, azok sem érnek rá mindig, párom meg nincs, de ne is erőltetem ezt a dolgot. A szüleimmel kényszerülök lakni, mert még tanulok és csak diákmunkákat tudok végezni, amiért meg alig fizetnek, viszont velük nem jövök ki valami jól, állandó a feszültség, különösen apám és közöttem. Pár éve még voltak barátaim, viszont már nincsenek, mert a többségük elárult és megszakítottam velük a kapcsolatot, ezért sokszor ülök itthon, amit még így 2-3 év után se tudtam megszokni. Így állandóan feszült, ideges vagyok, mert mehetnékem van, de nincs kivel, egyedül meg hamar elunom magam. Amikor feszült vagyok, akkor pedig nem vagyok toleráns semmire, különösen apám dolgaira, mert nem elég, hogy nincsenek barátaim, de még ezt a szemét alakot is el kell viselnem. Hogy miért szemét, az egy másik történet, hosszú lenne leírni, úgyhogy csak annyit, hogy miatta volt pocsék gyerekkorom. Sok ember életét tönkretette már, ezért is nagyon gyűlölöm és ódzkodok tőle, mert eléggé egy sunyi alak. És minden délután az ő képét kell bámulnom, amikor régebben el tudtam menekülni a barátaimhoz. Most meg nem tudok. Barátokat kéne szereznem, de egyszerűen alig találok hozzám hasonló gondolkodású embereket. Viszont így egyedül meg szétmennek az idegeim. Változtatni fogok a sulin is, meg a munkán is, már rajta vagyok az ügyön és akkor lesz egy kis változás, remélhetőleg szerencsém is lesz és találok hozzám illő barátokat. De most nagyon elegem van. Megint összebalhéztunk és persze én vagyok a szemét. Ami sajnos igaz, mert egyszerűen képtelen vagyok toleráns lenni. Évek óta van ez a helyzet és nem tudom elviselni, se megszokni. Nagyon elegem van, ilyenkor gyűlölöm az életem. Legszívesebben most mennék a barátokhoz, mert szombat este van, de az az egy, aki nem hagyott cserben anno, tuti nem ér rá, mert mondta, hogy neki a szombatok nem jók. Más meg nincs. Egyedül lenni meg utálok. Kikészülök. Nagyon nem jó ez így.