Szülők, ti hogyan kezelitek azt, ha a gyerekeitek nem jönnek ki a közös szoba miatt?

"hogy nincs saját kuckója"

Azt valahogy meg kell oldani. Ha külön szoba nem megy, térelválasztással, vagy paravánnal, az azért nagyon fontos. És fülhallgatóval hallgathat csak mindenki, a csend is fontos.

Én és a nővérem egy szobában éltünk. Én későn fekvő, későn kelő voltam, a nővérem korén fekvő és korán kelő volt. Én imádtam rockot hallgatni, a nővérem inkább disco zenéket.

Ágyam melletti falrész tele volt sportolókkal, színészekkel készült plakátokkal ,addig a nővérem falrészénél Duran Duran és AHA és hasonló együttesek képeivel volt tele. Egyedül a plafon volt közös: Oda csakis film plakátokat ragasztottunk.

Míg én a dumás csaj voltam, a nővérem a csendesebb fajta. Mégis egy szobában éltünk 20 éves korunkig.. Gyerekként ki nem álltuk egymást, volt hogy összeverekedtünk, de ahogy apám mondta a szoba közös, oldjuk meg a helyzetünket, hogy a szobából nem csinálunk csatateret. Aludni meg lehet akkor is egy szobában ha haragszunk egymásra. Végül is nagy gond nem volt. Tudtunk egymáshoz alkalmazkodni. Barátok meg amúgy sem aludhattak ott, mert a szüleim szerint 16 évesen még nem ilyenekkel kell foglalkozni..Amikor meg már lehetett aludni együtt a barátunkkal, akkor vagy a barátnál aludtunk vagy megtudtunk egyezni a szobával kapcsolatban..

Az egyik ismerősömnél is ez van. A lány már lassan 20 (most végez az okj-val), a nővére 23 (egyetemre jár). A nővér évek óta jár egy sráccal, nem túl fiatal már a szexhez... Ha a srác ott alszik, az ismerősömnek a nappaliban kell aludnia a kihúzható kanapén. Remélhetőleg a fiatal pár nemsokára külön tud költözni.

Máshol olyan megoldást láttam, hogy nagy szoba volt, és polcos szekrényeket raktak a szoba közepére. Így mindenkinek volt szekrénye, és nem feltétlenül láttak át egymás térfelére. Így a fény sem volt annyira zavaró, nem sűrűn vesztek össze ilyesmin.

Az egyik barátnőmnél pedig úgy van, hogy ott egy normális méretű szobából csináltak 2 félszobát. Középre felhúztak egy falat, és hangszigetelésnek a fal két oldalára kerültek a faliszőnyegek és szekrények. Most mind a két szoba akkora, hogy elfér benne egy egyszemélyes ágy, és amellett van egy 70 centi-1 méteres folyosó, amin közlekedni lehet. Sikerült mindent helytakarékosan megoldaniuk, mind a két gyerek elfér, saját szobájuk van, külön bejárattal.

Szerintem meg kell próbálni lehetőleg minden gyereknek saját szobát biztosítani. Mi hárman voltunk a két nővéremmel egy szobában. Nem volt gond egészen addig, amíg alvásparalízises nem lettem. Egy-egy roham után nem tudtam a sötétben megmaradni, viszont lámpát sem kapcsolhattam. Szóval olyankor ki kellett mennem az éjszaka közepén a szobából, általában a hideg előszobában kapcsoltam villanyt és ott vártam órákig, hogy meg tudjak nyugodni. Amikor saját szobám lett, már nem volt gond a paralízisekkel sem (leszámítva, hogy néha alig aludtam), mert bármikor fel tudtam kelni, feloltani a villanyt, bekapcsolni a gépet, zenét hallgatni (persze halkan) és olvasni, vagy bármit.

Én értem, miért merült fel ez a kérdés, mert sajna azok közé tartozom, akiknek a közös szoba annyira borzalmas volt, hogy megfogadtam, hogy ha nem tudok külön szobát biztosítani a gyerekeimnek, akkor nem lesz, csak egy gyerekem. Azóta felnőtt vagyok, úton az első gyerek, és még mindig így gondolom.

Nagyon szép és jó, hogy sokan ilyen jól ki tudtak jönni a testvérükkel és nem volt gond. Említettétek is, hogy alkalmazkodni kell, és minden meg van oldva. Igen, de mi van, ha az egyik fél nem hajlandó alkalmazkodni? Nálunk ez volt a helyzet.

Ketten voltunk lányok 3 év korkülönbséggel, nekem egy nagyon-nagyon rossz természetű, végtelenül önző húg jutott, akivel egyszerűen képtelenség volt kijönni. Tipikus olyan ember felnőttként is, aki kizárólag a saját igényeit nézi, és nem hogy nem tud, nem is akar alkalmazkodni senkihez. Tizenévesen az estéink a következőképpen néztek ki: ő aludt volna, én nem. Közölte, hogy őt zavarja a tévé, oké, kikapcsolom, majd olvasok. De azt se, mert a lámpafény is zavarja. Oké, elemlámpa, paplan alatt. De őt zavarja a hang, ahogy lapozok (!) és az a minimális fény, ami kiszűrődik a paplan alól (amit ugye nem is lát, ha tényleg csukva van a szeme). Akkor játszom a telefonomon, de az sem volt jó, mert őt zavarja, ahogy nyomkodom a gombokat. Az eredmény az volt, hogy minden áldott este órákon át feküdtem a sötétben unatkozva, mert én nem tudtam aludni, de őt minden zavarta. Anyám persze neki adott igazat, mert ő volt a hisztisebb, erőszakosabb, én könnyebben kezelhető, így egyszerűbb volt. Nem szépítem, a húgom rendesen rosszindulatú volt, és sokszor szerintem akkor is azt mondta, hogy zavarja, amit csinálok, ha nem zavarta.

Aztán olyan gond is volt, hogy ugye egyneműek vagyunk, tizenévesen kb. a méretünk is egyforma lett. Folyamatosan kérdezés nélkül lopkodta a ruháimat. Én meg kerestem napokig, de nem szólt volna, utólag derült ki mindig, hogy hát ő felvette és a szennyesben volt (én sosem vettem el az övéit, még engedéllyel se, mert nem tetszettek). Mindenemmel ez volt, lenyúlta, nem szólt, kerestem napokig, hetekig. Arról nem is beszélve, hogy ő a mai napig semmire nem tud vigyázni, mindent elhagy és tönkretesz, ez volt a sorsa az én cuccaim 80%-ának is, elzárni ugye nem tudtam előle, mert közös szoba.

Amúgy igen, vannak olyan hátulütői is a dolognak, hogy nem lehettem kettesben a barátommal, nem aludhatott ott sosem (ez 15 évesen mondjuk még valóban ne is legyen igény, de 17-18-19 évesen miért ne), meg kéne magánszféra, ami szó szerint nulla volt, sose volt egy perc nyugalmam sem. De ezeket túléltem volna, nem ez volt a gond, hanem hogy tényleg olyan rossz természetű a tesóm, és annyira önző, hogy vele ez egy szenvedés volt, alig vártam, hogy szabaduljak. Mentem is 18 évesen az ország másik felére egyetemre, mint a szél. És láss csodát, az albérletben mindig simán kijöttem a szobatársakkal (ott se volt saját szobám), sose volt gond senkivel, csak a tesómmal nem tudtam kijönni, érdekes. Ja, és mikor hazamentem egy-egy hétvégére, még abban a két napban se tudtunk meglenni, akkor is ment, hogy én zavarom.

A hab a tortán, hogy lett egy pasija, és míg korábban az enyém nem aludhatott ott soha, az övé igén, és emiatt én voltam száműzve anyámék szobájába a kanapéra, amikor hazalátogattam, tehát már ágyam se volt a végén, mert "erre a két napra, amit itthon vagyok, nekem úgyis mindegy". Ekkor ő 19-20 éves volt, én 22-23. Kb. ekkor diplomáztam, és költöztem el végleg, egyúttal letettem a nagyesküt, hogy SOHA nem vállalok egynél több gyereket egy szobába. Nekem rettenetesen rossz volt, tényleg egy szenvedés volt az egész. Lehet, hogy az én gyerekeim jól kijönnének, de nem kockáztatom meg, hogy mégsem, és ugyanezt éljék végig. Bocsi, hosszú lett, csak azért írtam le, mert sajnos ilyen is van, hogy hiába alkalmazkodna az egyik, ha a másik nem hajlandó, és akkor bizony nem lehet ebből jól kijönni.

GYerek korban nagyon jó a közös szoba ha kijönnek egymással a gyerekek. Jó nagyokat lehet együtt játszani.

Később ha igénylik el lehet választani a szobát és nincs gond.

Nálunk a szoba elválasztása nem volt opció, túl kicsi volt a szoba hozzá. Max bővíteni lehetett volna, és úgy kettészedni, de arra pénz nem volt.

14-es voltam

A 2 évvel idősebb bátyámmal voltam egy fél szobában úgy, hogy én lány vagyok. Annyira kicsi volt a hely, hogy valakinek fel kellett másznia az ágyra, hogy a másik oldalazva elférjen azon a kis szakaszon, ami a két ágy között maradt.

Bátyám nagyobb volt nálam és szerette rajtam gyakorolni dzsúdó ismereteit. Persze én meg visítottam vég nélkül. Anyám egyszerűen megoldotta: átjött a fakanállal, lehasaltatott minket és megvert, hogy nem akarja hallani többet az ordibálásunkat. Tanácsolhatom, hogy ne ezt tedd? :)

Még fiatalkorúként rokonokhoz kerültem (született még egy tesóm, akinek kellett a hely, én meg kaptam az alkalmon), úgyhogy sose volt vita a kamaszkori szerelmekből.