Segitség! Kamaszodik a lányom! Hogyan tovább?

Szerintem büntetés és pofoszkodás helyett beszélgess el vele.

A büntetés nem biztos,hogy hat, sokszor bejön de nem mindig. Én külön élveztem is, talán kétszer csinálta meg édesanyám, hogy mindent elvett/lekorlátozott amit csak tudott de amikor rájött, hogy a módszer nem működik és csak saját magát idegesíti a sikertelenség miatt, letett az ilyen büntetési formákról. A kamaszkort meg hamar lezavartam :)

Nem tudom ez mennyire segít,az én lányomnak hatott.Szóval tavaly rossz lett a félévije(7.osztály)ugye minden délután úgy zajlott,hogy tanulj már,miért nem tanulsz,tanultál??Mindig veszekedés volt,mert nem akart tanulni.Aztán hozott még rossz jegyet,és én meguntam.Nem azt,hogy rossz jegyet hoz,hanem azt.hogy folyamatosan könyörögni kell,és mégsem történik semmi,egyszerűen elfáradtam benne.Akkor azt mondtam a lányomnak,nézd nem vagy már kislány úgyhogy fel tudod fogni amit most mondok.Nem nekem tanulsz,nem az én kedvemért,hanem saját magadért,és úgy döntöttem,hogy engem ezentúl ez nem is érdekel,soha többet nem fogom megkérdezni,hogy tanulsz-e vagy nem,ezentúl ez a Te dolgod nem az enyém,ha tanulsz,szakmád lesz,és tudsz menő cuccokat vásárolni magadnak,ha nem tanulsz,max jut a közmunka,amiből ha rezsi,kaja után marad valami(amit kétlek)azt max turiban tudod majd elkölteni.Soha nem lesz semmid az életben.De egyet jegyezz meg.Én nem foglak eltartani tovább ha nem csinálsz semmit.Itt vagy tanulsz,vagy dolgozol,harmadik lehetőség nincsen.

Év végére egy teljes jegyet javított.És betartom amit mondtam neki,1X sem kérdeztem meg azóta sem,hogy tanult-e.

Na ya Kérdező, köztük én is pár bejegyzésben:)

Viszont szerintem fontos a hozzáállásban, hogy anélkül esélyünk sincs valamit (bármit) jó irányba változtatni, hogy meg ne értenénk a dolgot magát. Jelen esetben azt, hogy miért lett ilyen a lányod. Mert ugye ez az a kor, ami egy fordulópont, a biológiai-fiziológiai függés lazulása tkp, az önállósulás kezdete, itt dől el az nagyrészt, hogy a kapcsolatotok a következő 20-30-50 évben milyen lesz, ez az az első pont, amikor az addig abszolút autorítás szülő tekintélye megkérdőjeleződik és megítéltetik. Ez ellen nem szabad, és nem is lehet tenni, ez törvényszerű része a fejlődésnek, így kezdődik a leválás. Ahogy az is biológiai tény - nem tudni, mi okból, mi volt ebben anno a biológiai ráció - hogy az agyterületek eltérő aránya miatt a tizenéves fiatalok értékítélete sarkos, fekete-fehér, jó-rossz, imádlak-gyűlöllek... és ez ellen se tehet senki semmit, biológiai tény, hogy az erkölcsi ítéletekért felelős homloklebeny a teljes fejlettségét majd huszonéves korra éri el.

(bár írtad, hogy ápolónő vagy, tehát ezt nyilván tudod, én csak itt összeszedtem a gondolatmenet kedvéért)

Na, most akkor nézzük a lányodat az alapján, amit itt eddig írtál rólatok. Belekerült egy olyan korba, amikor felismeri és szembesül vele, hogy nem csak az a világ létezik, amit az addig abszolút autorításnak tartott szülei képviselnek, hanem egyfelől léteznek más gondolkodások, értékrendek, életutak - másfelől a szülei sem ilyen "abszolútak", hanem emberek, akiknek van egyfajta gondolkodásuk, és amit meg lehet kérdőjelezni, lehet jónak vagy rossznak tartani, gondolhatom azt is, hogy én így akarok élni, meg azt is, hogy én nem így akarok élni. Ez valahol a kamaszkor lényege, az addig kritikátlan módon követett szülői elvárás és modell helyett meg kell találnom önmagamat, a saját utamat - ugye ennek egyik lépése pont a 14 éves korban esedékes hát ha em is konkrét pálya (ma már, pártíz éve még pálya) de irány-választás is.

Na, ebben a fejlődési korban van a lányod is.

És akkor jó lenne tudni a tovább gondolkodáshoz, hogy hogyan dolgozta fel a válásotokat, mit fojtott el magában ezzel kapcsolatban vagy mennyire vonódott bele. Jó lenen tudni, hogy mennyire okoz zavart, hendikepet neki (illetve mennyire éli meg annak) hogy a szintén ennek a kornak a másik nagy kérdésében, a másik nemmel való kapcsolatban nem volt előtte párkapcsolati modell a kritikus életkorban vagyis mostanság.

Szóval szerintem azt elég könnyű megmondani, hogy tényleg "tipikus kamasz", aki lereagálja azt, hogy Ő majd nem ilyen életet szeretne magának, hogy harmincon-negyvenen éves korában egyedül marad két gyerekkel, és éjt nappallá téve dolgozik, hogy a mindennapi alapszükséglet meglegyen. Tehát elég nyilván valóan eljutott az "anyai modell" tagadásáig. (Kérdező, ezt ne magadra vonatkozó kritikának vedd, nyilván Te sem így képzelted) Viszont dunsztja sincs, hogy akkor mégis mit és hogyan, milyen példát kövessen. Szerintem kb ez lehet benne, ennek köszönhető az életuntsága meg a dolgokhoz való negatív hozzáállása. (ne feledd, ő még nem tud árnyalatokban gondolkodni)

Na, innen meghatározható a követendő út is, (amit már egyébként leírtam röviden a #7-ben), hogy "de ha távol tartod magad ezektől a "rendpárti-zérótoleráns" agybajoktól meg fizikai erőszaktól, ellenberger következetes vagy de olyan módon, hogy pontosan megindoklod, hogy mit miért igen, és mit miért nem, " - életuntságot nem lehet "megfegyelmezéssel" kezelni...

Beszélgessetek sokat, nyíltan, őszintén, "felnőttesen"... fogalmazd meg Te magad neki, hogy Te mit hibáztál a saját életedben, mit csinálnál másként utólag meggondolva, ne ragaszkodj valami hibás "tévedhetetlen tekintély" szerephez, mert azzal csak bukni lehet.

De ugyanígy mondd el azon döntéseid is, amire joggal vagy büszke, meg azt is, hogy miért tartod jobbnak azt az értékrendet, ami a tiéd is, mint a legdrágább edzőcipót, legdivatosabb táskát. Na, ilyenek...

(bár hozzáteszem, a dolgot első sorban a másik oldalról ismerem, arról tudnék kisregényt írni igazándiból, hogy anno soktíz éve a saját anyám hogyan írta le nullára magát a szememben pont ebben a korban kezdve... nos, ennek az ellenkezőjét tanácsolom jó szívvel:))