Ti hagynátok hogy anyátok egész idő alatt vsesztessen? Bele lehet ebbe betegedni, ha anyátok sosem elégedett veletek, mindig csak a kifogásokat keresi, és kritizál?

Az én anyám hál nagyon aranyos. Vannak napok amikor megbolondul és ilyenkor megsértődik, kiabál, de ezek sem miattam vannak, hanem maga miatt. De ez is tart max 1-2 órát (ilyenkor úgy megsértődik, hogy bevonul a hálószobába és ki sem jön amíg le nem csillapodik) De ez 3-6 havonta jó ha egyszer van. Többnyire vagány, jókat röhögünk, támogat mindenben.

PL: elkezdtem egy szakmát már csak 1 év kellett hozzá, de rájöttem, hogy nem tetszik, és másik szakmát akarok. Elé álltam, elmondtam mi a gondom. Erre csak annyit kérdezett, hogy biztos az új szakma az amit szívesen csinálnék egész életemben?? Mondtam hogy igen, így csak annyit felelt, hogy akkor intézem el, hogy szeptembertől új szakmát tudjam tanulni. Szerinte nincs rosszabb döntés, mint úgy élni le az életünket, hogy olyan munkát csinálunk amit utálunk. Otthon is ha megkérem süssön pogácsát akkor azonnal süt (ez nála nagy szó, mert nem egy konyhatündér de a pogácsája isteni finom)

Szóval én örülök hogy ő az anyám, mert hagyja hogy én éljem a saját életemet, nem irányít. Nem szól bele semmibe

21/F

Nem tudom, hány éves vagy, de lehet el kellene gondolkodnod, a "hogy nézel ki" és "hogy néz ki a lakás" témán.

Most nem azért, de ha igényleneül öltözöl fel, meg sem fésülködsz, akkor jogos. Ha a lakást felfordítod, áés cseszel rá, hogy ki rakja el utánad, akkor is.

Én is szólok a lányomnak, mert azt, hogy rendetlenséget csinál, és nekem kell pakolnom, az nem felszínes dolog, hanem emberi tulajdionságot jelent. ÉS MARHÁRA NEM FOGADOM el.

Nem lehet, hogy anyukádnak mégis igaza van, és ha egyszer úgy tennéd, ahogy szeretné, nem cseszegetne? Ezen nem gondolkodtál el?

Ha meg annyira az elfogadáson vagy, akkor fogadd el, hogy ő ilyen.

Nem biztos, hogy a kérdező külsejével, vagy a rendszemléletével van a baj, ennek a sok aprónak tűnő folyamatos bántásnak nagyon komoly következményei lehetnek. Megértem a kérdezőt, én is ebben a helyzetben voltam, soha semmi nem volt jó. Ha főztem, miért abban az edényben főzök, ha mosogattam, akkor miért a szivaccsal és miért nem a kendővel, ha felmostam a folyosót, akkor miért azon a végén kezdem, miért nem a másikon, ha színházba mentem miért nem a fekete szövetkabátomat veszem fel, holott volt más is amit felvehettem...stb.

Ha megcsináltam valamit jó volt kb. aznap, másnap megint azt hallgattam, hogy egyszer az életben gondolnék el valamit magamtól, soha nem csinálok semmit...stb.

Egyfolytában azzal jött, hogy ha rendetlen leszel, akkor kiutálnak, és mindig azt hallgattam amikor valamit csináltam, hogy annak nem az a rendje, anyukám soha nem értette meg, hogy valamit másképp is lehet csinálni, nem csak egyféleképpen.

Ennek az lett a következménye, hogy tudatosult bennem, hogy rendetlen vagyok, semmit nem csinálok jól, csak egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, pedig egy ideig tényleg próbáltam megfelelni, és úgysem fog szeretni senki.

A teljes zavar akkor jött, amikor az egyetemen koleszba költöztem, és mindenki mindent másképp csinált, nem úgy ahogy nekem tanították. Akkor mi is a rendje a dolgoknak?

Bennem volt az állandó megfelelési kényszer, féltem, hogy kiutálnak, nem volt semmi önbizalmam, az eredményt úgy hívják, hogy szociális fóbia. Eljutottam arra a szintre, hogy nehezemre esett bemenni a konyhába vagy a társalgóba, ha mások is voltak ott.

Volt egy nagyon mély pont az életemben, amikor sok minden összejött egyszerre, akkor döntöttem úgy, hogy pszichológushoz megyek, mert anyukám egyszerűen nem ért meg. Nagyon szeretem, de a mai napig nem tudok vele lelki dolgokról beszélgetni, és nem kérem ki a tanácsát, hogy mit csináljak, ha esetleg rosszul döntöttem, mert nem a megoldást próbálja elmondani, hanem lecsesz azért, amit elrontottam. A fóbiából viszont szerencsére sikerült kigyógyulnom.

Nehéz ebből kilépni, de nem lehetetlen. Keress egy jó pszichológust/pszichiátert, az az első lépés, megspóroltam volna pár évet, ha előbb megyek. Aztán amint tudsz, próbálj meg a saját lábadra állni, és elköltözni otthonról. Amíg tanulsz kolesz, ha már keresel albi, társbérlet...stb.

Nem lehetetlen ezt leküzdeni, de kell segítség, meg hogy legyen tapasztalatod abban, hogy meg tudsz állni a lábadon. Az nagy önbizalmat ad. Mikor albiba költöztem a párommal, anyu akkor is azt sulykolta, hogy úgysem bírok el a háztartással, meg kb. mi lesz velem nélküle, azt hiszem olyan könnyű albérletben..stb.

De elmondhatatlanul jó volt. Nem lett igaza.

29/L