Miért néznek le ennyire a szüleim? 21/L

Mikor még ovis illetve kisebb voltam nagyon jó volt a kapcsolatom velük, és ez csak azért volt, mert teljesen más volt anno a személyiségem. Akkoriban soha nem veszekedtem velük, nem értettem még a dolgokat, éltem a gondtalan, kényelmes gyermekkoromat és nyitott, cserfes, vidám kislány voltam. Nem érdekelt, ha rokonokhoz mentünk, ott is ugyanúgy elengedtem magam, rengeteget nevettem, állandóan beszéltem és nem hagytam szóhoz jutni őket. Mindig én akartam lenni a középpontban, hogy rám figyeljenek és volt, hogy az ágyon ugráltam. A szüleim persze nem győztek rámszólni, csitítani, és sokszor otthon meg is kaptam a lecseszéseket. De ez nem érdekelt, nem sértődtem meg, ugyanúgy mertem nagyobb tömegben cserfes lenni, mert nem érdekelt, hogy mások mit szólnak. Aztán ovis korom vége fele kezdtek a dolgok megváltozni. Hirtelen zárkózott, rendkívül szorongó, gátlásos lány lettem és ahogy ahogy teltek az ált. középiskolás évek folyamatosan bezárkóztam. Már nem tudok mosolyogni, nevetni, pesszimistán látom a világot, ha nagyobb tömegbe kell mennem szorongok, stresszelek. Az emberekkel való kapcsolatteremtés egyáltalán nem megy, mert akkor remegni, szorongani kezdek és elvörösödöm. Ha az utcán megyek és látom, hogy néznek az emberek, úgy érzem csúnyán nézek ki, van valami rajtam és ezért bámulnak. Ilyenkor gyorsabban haladok, a földet nézem, legszívesebben elsüllyednék és ha ránézek valakire elvörösödöm. Folyamatosan érdekel hogy mit szólnak, gondolnak rólam mások, és sokszor adok a véleményükre. Régen mikor nézegettünk kiskori képeket a szüleimmel azt mondták, sokkal másabb voltam anno, és sztem azt a lányt jobban szerették. Felszabadultnak látszottam, mertem nyitott szájjal mosolyogni, mert szépek voltak a fogaim stb. Most viszont le van elől a kettőből egy kis darab törve(baleset), és kettő genetikaliga nem nőtt ki. Mostanában folyamatosan azzal jönnek, hogy munkát kellene már keresnem, egész nap nem csinálok semmit, okt.31.-én lejár az eü.biztosításom, és nem fogják utánam fizetni. Miből fogom kifizetni a gyógyszeremet stb. Én is tudom, hogy kezdenem kellene már valamit magammal, de ezzel a csecsemő, kisgyermeknevelőivel nem tudok elhelyezkedni lassan 3 hónapja. Júniusban végeztem az OKJ-vel, azóta már rengeteg helyen érdeklődtem(családi napközi, bölcsi, csecsemőotthon), de mindig visszautasítanak. Volt, hogy telefonáltam is, e-maileket küldtem, távolabbi helyekre is de nem válaszolnak rá. Az önéletrajzom bennvan a központi bölcsibe, de egyenlőre egyik bölcsibe sincs állás. A szüleim eleinte elfogadták, hogy nagyon nehéz vele elhelyezkednem, nem sürgettek, de már egyre jobban fogy a türelmük. Folyton mondják, hogy csak várom a jószerencsét, ha pedig anyukám látja, hogy minden nap álláshirdetéseket nézegetek, azzal jön, hogy "Jajj mit nézegetsz ilyen szarokat, ugyse fog összejönni neked semmi. Ha eddig nem jött, most se fog." Azt érzem egyre jobban lenéznek amióta ilyen zárkózott esetlen lettem és 5 évesen kezelnek. Mondanom sem kell, hogy előttük soha nem tudtam megnyílni, nem is beszélgetek velük annyit. Nem merek segítséget, tanácsot kérni tőlük, és ha bánt valami nem beszélek róla nekik. Arról se tudnak, hogy általánosban folyamatosan bántottak a viselkedésem miatt és sokszor sírtam is. Volt, hogy döglött méhét raktak a pulcsimba, és lelkileg konkrétan teljesen kikészítettek, terrorizáltak. Nem is sikerült egy suliba se beilleszkednem, nem is lettek barátnőim. Egyetlen barátnőm van csak, aki 18 hónapra külföldre ment és néha ír e-mailt. A húgomnak nyíltam meg teljesen, mellette tényleg önmagam vagyok, de ő meg egyetemre ment, szóval nem látom sokszor. Meg van egy bátyám is, előtte se nyíltam meg, de mostanában sokszor megvéd. Azt mondja a szüleimnek, hogy ők állandóan lenéznek, mindig én vagyok a fekete bárány a családban. Ha szar napjuk van a munka miatt rajtam töltik ki. De néha tényleg jólesik, ha megvéd, van, hogy haragszom rá, mert csesztet, de van, hogy tök jól elvagyunk. A szüleim mindig is a húgomra és a bátyámra voltak büszkék, mert ők elértek valamit az életben. Húgom mindig kitűnő tanuló volt, érettségi kitűnő, angol nyelvvizsga, vannak barátnői, már nem zárkózott, mert megváltozott, talpraesett, vidám lány. Egyetemre ment, már dolgozott kétszer nyári munkán is és volt, hogy 12 órázott, szóval látszott, hogy megtudta mi a munka. A saját pénzéből vett telefont, laptopot, de kipótolták neki szüleim. Előbb ment bulizni, sokkal többet jár ide-oda. Szóval mindenben jobb nálam. A bátyámnak van jogsija, igaz nem ment egyetemre, de nagyon jó a szakmájában, rögtön el tudott vele helyezkedni. Most nekem is kitalálták, hogy vesznek egy telefont szülinapomra, igaz én is adtam bele, de ők többet és az én hibám, hogy drágább lett.Ők akartak nekem telefont venni, én egy szóval nem mondtam, hogy szeretnék. Soha az életben nem kértem tőlük semmit,(se szülinap, karácsony, névnap) még ha kérdezték is, hogy mit szeretnék, azt mondtam mindegy, semmit. Ha lett volna pénzem akkor abból vettem volna egyet, addig meg jó lett volna ez. Szóval nem vártam el, hogy megvegyék. Azzal jöttek, hogy minek nekem telefon, mikor a másikat se használom ki meg a húgom legalább megdolgozott érte és a saját pénzéből lett. Egyszerűen folyamatosan istenítik, mintha értékesebb lenne, vagy nem tudom. Ha annyira úgy érzik nem érdemlem meg, miért akartak szülinapomra venni egyet? Már nagyon elegem van belőlük és már nincs önbizalmam, semmi önértékelésem, egyre jobban be fogok depizni.