Ti hogy reagálnátok, ha a gyereketek bejelentené, hogy vége van?

Szerintem ha jó oka van rá, akkor nem lesz meglepetés a szülőnek...

Vagy nem úgy fognaknreagálni, mint aok nem áll fenn olyan ellentét..

Hogy a kérdésre is válaszoljak:

Nem rudok olyan okot, ami miatt a leendő gyerekem meg akarja majd szakítani velem a kapcsolatot, nem hiszem, hog kibirhatatlan lennék, szerentém következetesen nevelni a gyerekeimet, nyíltan és kommunikatívan is. Emíatt nem tudom elképzelni hogyan reagálnék.

Amennyiben szektás lett,akkor kérnék tőle egy találkozót és a szemébe néznék és azt mondanám neki,hogy sajnálom,hogy így elszúrtam.

Amennyiben nem lett szektás,és tényleges oka van arra,hogy ne szóljon hozzám,akkor azért egy utolsó szeretleket még mondanék neki,ja meg azt,hogy ha segítségre van szüksége,akkor azért számíthat rám,mert mindig az anyja maradok,ha tetszik neki,ha nem.

Amennyiben nincs rá oka,akkor lehet,hogy pofozás lenne a vége,vagy kioktatás,hogy hogy meri ezt..

Én például apámmal megszakítottam a kapcsolatot, mert gyűlöltem őt egész életemben. Normálisan nem tudtam vele beszélni, mert féltem tőle (21 éves koromban hagytam őket ott és költöztem BP-re) és még mindig félek tőle 27 évesen, ha rá gondolok, bár pontosan nem vagyok vele tisztában, hogyan reagálnám le a találkozásunkat így 6 év után.

Mindig lenézett, mindig kritizált, az egész életét végigpukkadta, soha semmi nem volt jó neki, erőszakos volt, bunkó, primitív, tahó, paraszt, alkoholista állat, aki soha nem örült semminek. Az elköltözésem előtti 3 hónapban már rendes dührohamok jöttek rám, amikor a közelemben volt, folyton csak a földet mertem nézni, remegtem és izzadtam, csak arra tudtam gondolni, hogy már megint hogy akar lelki terrorban tartani és miért kell megalázkodnom előtte.

A legrosszabb pedig az volt az egészben, hogy 20 éven keresztül egy emberi roncs voltam miatta, alig voltak barátaim, mindenki lenézett, mert a sok apámtól elszenvedett megaláztatás miatt rettegtem a többi embertől is és senkiben nem bíztam meg.

Miután felköltöztem, kb. 1 évembe telt kigyógyulni a terrorból, voltak nehézségeim, nem mondom, mert ugye rengeteg bunkó mocsok volt még apámon kívül is, akik észrevették rajtam, hogy nincs minden rendben önbizalom terén és próbáltak taposni, de az annyira nem érintett mélyen, mint amikor a saját apám tiport el folyton. 23 évesen már teljesen jól voltam, bulizni jártam az új haverjaimmal és rendbejött minden. Jelenleg egy édes lánnyal élek együtt, akivel mindennél jobban szeretjük egymást. :)

Szóval van olyan, hogy az ember nem bírja elviselni a szüleit. Anyut még felengedtem magamhoz, ő jött hozzám látogatni, de apámmal már soha többé nem akarok találkozni.

Nehéz kérdés. Én például nem vágom, hogy apám mit csinál. Anyu soha nem mondta, hogy hiányzom neki, nem beszélnek rólam otthon.

Amiket leírsz, az nálam is stimmel. Pontosan ugyanez apám is. Mindenről tudni akar, beteges módon mindent ellenőrizni akar és a markába tartani. Amikor otthagytam őket, a házunk egy putri volt, rengeteg helyen felújításra szorult, mert apám egyszerűen soha nem szánta rá magát a ház javítására. Megvettük a csempéket a folyosó és a konyha javításához, de 3 éven keresztül ott rohadtak az udvaron. Talán még most is ott vannak, nem tudom.

Őszintén szólva nem értem, hogy mi jár az ilyen elmebeteg emberek fejében. Talán jobb is így, mert az embernek magának is meg kéne hülyülnie ahhoz, hogy megértse őket...