Normális ez? Mit tegyek?

Az a helyzet, hogy kicsit talán túl érzékeny vagyok fiú létemre (17F) de ezt nem bírtam.

A szüleim elváltak, anyukámmal élek és a testvéremmel, aki már elköltözött.

Az egész azzal kezdődött, hogy anya már egy ideje nem takarított, de viccelődött is vele, hogy nincs ideje, meg kedve. Aztán ma rántott hús készített, és kérdzte, hogy csinájon-e egy szendvicset, mondtam hogy oké! Elkezdte csinálni, de akkor felidegesítette, hogy ott van minden a konyhapulton, elkezdett kiabálni, hogy én is mindent csak lerakok, semmit nem mosok el magam után, de az mellékes hogy ő nem takarított vagy 4 napja. Megcsináltam a szendvicset, aztán a mosogatóból kidobott egy tálat, ami szanaszét tört, akkor felálltam, és elkezdtem összesöpörni, de akkor már az volt a baj, hogy ilyenkor rögtön ugrok, de ilyenkor már nem kell! Akkor összesöpörtem a darabokat egy kupacba, hogy miután elmosogat akkor kidobom. Aztán kiabált tovább, hogy üljek le, most már ne segítsek! Akkor leültem, elkezdtem enni a szendvicset, kidobott még egy tányért, ami majdnem a lábamra esett, de maradtam ülve, ettem a szendvicset, közben úgy beszélt rólam, ahogy egy anyának nem kéne a fiáról, hogy semmire nem vagyok jó, amihez hozzányúlok elromlik. Akkor már csak ettem, de majd behánytam, annyira nem esett jól, de legyűrtem könnyes szemmel. Mármint nem a hányingertől könnyes szemmel, hanem mert úgy beszélt rólam mint valami mocsokról. Valami olyasmit mondott hogy a legnagyobb szégyen hogy megszületem. Közben olyanokat mondott, hogy most jön majd az, hogy felvonulok a szobámba, vagy ki a kutyához, hagy mondja tovább ,majd lenyugszik. Miután felálltam az asztaltól összesöpörtem a tányérdarabok nagyját, kidobtam, a kutyakaját, amit kiborított felszedtem, a jóreggelteket felszedtem a földről, aztán fogtam magam kimentem a kutyához. Kint voltam egy ideig, aztán elment anya itthonról. Mikor hazajött már normális volt, még csokit is hozott.

Voltak már korábban is ilyen nagy veszekedések, csoda hogy most nem mondta, hogy 17 éves létemre hogy lehetek ilyen nyomorult. Az a helyzet, hogy már szinte minden önbizalmam elszállt, de szerintem azért, mert épp egy olyan ember, akit a legjobban szeretek, úgy beszél rólam mint egy nyomorult, semmirekellő, béna alakról. Tényleg elég félénk vagyok, meg nem találom fel magam mindig, de már oda az önértékelésem. Már nem állok messze attól, hogy legközelebb visszamondjak neki valamit, de nem tudom mit. Mert valamilyen szinten igaza van, hiszen tényleg segíthetnék neki legalább a mosogatásban, de akkor azért kiabáljon, ne engem szidjon.

Inkább tűrjem, vagy mondjak neki valamit?