Van köztetek olyan, aki bármilyen komoly eredményeket is mutat fel az életben, akkor sincs elismerve régóta a családban és/vagy a társadalomban?

Nálam,nekem még azt is mondták,hogy én egy életképtelen hülye vagyok,a tesóm,meg a fiú a kisisten volt.

Teljesen irreális volt,mert színjeles voltam ő meg 2-3as.

Őt agyonpénzelték,aztán mivel hozzászokott és nem is igen dolgozott,én pedig szinte semmit sem kaptam.

Családi vállalkozás volt,hiába mondtam,hogy nem ő,hanem én dolgozom,azt mondták rám,hogy írigy vagyok és ha nem bírok magammal megszakítják a kapcsolatot.

Pár év múlva felszámolták a családi vállalkozást,mert túl sok volt vele a munka stb egyéb.

Mindenki ment a maga útjára,velem pedig megszakították a kapcsolatot,mert valami üzleti dologba,amire rá akartak venni és én húztam volna a rövidet,nem mentem bele.

De nem bántam meg,én az "életképtelen hülye"(szerintük)

úgy megcsináltam a saját életemet,avval,amit kitaláltam,hogy a többszörösét keresem annak,amit náluk,a tesóm meg lezüllött,ide-oda csapódik.

Rokonoktól hallom,hogy egyre rosszabb most már a szüleim viszonya egymással,már nagyon egymás ellen fordultak,hogy agyonkényeztették a tesómat és nagyon ki vannak magukban,hogy rám kellett volna építeniük.

Persze most sem miattam van lelkifurdalásuk,csak azt látják,hogy,ha nem aláznak,még véleményem sem lehetett,hanem észrevesznek,akkor most milyen jól jártak volna és életük legnagyobb hülyesége volt megszakítani velem a kapcsolatot,mert nem voltam 30-as felnőttként hajlandó úgy ugrálni,ahogy ők fütyülnek,ráadásul egy olyan üzleti húzásban,ami totál bebukás lett volna.

Így viszont én jártam jól.Most már örülök,ennél nagyobb elégtételem nem is lehetne.

ezekért soha nem járt elismerés, ez alap manapság is. Maximum megjegyzik az emberek, hogy XY-nak milyen jól megy. Nekem is van iskolám, munkahelyem, házon dolgozunk, férjnek való is van, gyereknemzésre alkalmas. Igaz, nekem segítettek lelkiekben, anyagiakban is. De ezért nem várok elismerést, azt hiszem ez a dolgok rendje, normális kerékvágása. Munkahelyen már megtanultam, hogy ott nincs pirospont meg csillagosötös, csak a büntetéssel való nevelés /ha meg van csinálva, az természetes, ha nincs, ki vagy rúgva, vagy túlóra/, szóval ilyen az élet. Azt nem tudom, hogy máshol, külföldön hogy szokás, de errefelé igencsak így mennek a dolgok.

Szerintem elég az, ha leülsz esténként a kanapéra, nézed a házadat és a gyerekeidet, amiért egyedül te tudhatod mennyit küzdöttél, és elégedetten dőlsz hátra. Nem?