Lázadjak vagy engedelmeskedjek?

Nem szeretnék regényt írni, ezért csak dióhéjban írom le mi a bajom. Remélem így is tudtok konstruktív válaszokat adni.

A lényeg, hogy szüleim állandóan parancsolgatnak nekem (ezt csináld, azt csináld). Én egy ilyen ráérős típus vagyok, nem szoktam elsietni a dolgokat, meg eleve, ha mást csinálok nem hagyok ott csapot-papot, hogy eleget tegyek a kérésünknek. meg ugye a tányéroknak sem szaladnak el ha nem mosom el őket csak 20 perc múlca. Ha nem megyek rögtön, akkor megcsinálják helyettem, aztán meg visszakapom, hogy én soha nem csinálok semmit, lusta vagyok. De nem is ez a baj, hanem hogy soha nem kaptam tőlük dicséretet, nem érzem, azt hogy büszkék lennének rám, mintha egy szolga lennék. Full önbizalomhiányos vagyok már.. Én takarítom a 16 éves öcsém után a wc-t, aki még mindig nem tud beletalálni, és olyan az ülőke is meg körülötte is. Ő is állandóan b*sztat, pedig fiatalabb tőlem.

A kérdésem az lenne, hogy változtassak a dolgokon? Szavakkal már nem érek semmit, próbáltam. Elmondtam nekik üvöltve, sírva, normálisan, nem értették meg mi a bajom. Ezért tettekkel szeretném.

Lázadjak és ne csináljak meg ezentúl semmit, hátha észreveszik magukat vagy ha mondanak valamit akkor azonnal rohanjak, mint egy pincsi?

19/L