Kamaszok és szüleik, mi a gondotok egymással?

Mi már túl vagyunk rajta.

A szülő mit gondol: "A gyerekemnek titkai vannak, nem mond, nem mesél el semmit, nem lehet átölelni, megpuszilni, mintha undorodna tőlem, nem mehetek vele, mert ciki, még a facebookon sem akar bejelölni. Csak akkor szól hozzám ha valamit vetetni akar."

A gyerek: "A szüleim tök bénák és buták, én már most okosabb vagyok. Állandóan égetnek a rokonok előtt anyám is elmesélte testvérének, hogy van egy barátnőm. Ezért nem mondok neki semmit. Csak kritizálni tudnak, bármit mondanak, csak a gúnyt érzem, és hogy irányítani akarnak. Semmi nem tetszik nekik amit csinálok."

Nagyjából általában ez van. A szülő még nevelni akarna, de a gyerek minden kis köhintésen véresen megsértődik, a szülő meg fél, hogy a gyerek megutálja ha túl szigorú, ezért mindent ráhagy, de emiatt a gyerek meg lenézi. háát szóval tényleg rettenetes, de mire a gyerek 20 lesz, elmúlik, és már nem lesz az a kis önző vakarcs:))

Nagyon ajánlom a THOMAS GORDON PET A szülői eredményesség tanulása és más könyveit is.

Én két kamasz fiút nevelek. Két év van köztük, így felváltva zakkannak meg. Amíg az egyik normális, a másik "hormonzavaros", és fordítva.

Nem fenékig tejfel az biztos, de ha elég erős vagy és van humorérzéked, akkor át lehet lendülni mindenen. Vannak éles helyzetek, amikor a gorombaságukat, a tiszteletlenségüket,a szófogadatlanságukat kell kezelni, no de ettől érdekes. Ne félj ettől az időszaktól, főleg ne előre. Amikor történik és benne vagy, teljesen más mint ahogy kívülről más családoknál látod.

Szerintem ez nevelés kérdése. Nem szabad mindent megengedi akkor sem, ha megharagszik. Nekem a szüleim (inkább anya) nem sok mindent engedett meg, haragudtam rá pár percig/óráig aztán elfelejtettem. Mindig könyörögtem neki, de nem engedett. Így visszagondolva jól tette, vagyis a legtöbb dolgot. Már 15 éves vagyok de nem szoktunk veszekedni, nagyjából tudom, hogy mit lehet és mit nem. Amúgy sem kockáztatok, anyától jobban félek, nem éri meg hülyeséget csinálni :D na meg ha titokban csinálnám úgyis megtudná. Tudom, hogy rossz dolog úgyhogy nem is szoktam ilyeneket csinálni (nem is akarok) de titokban elszívtam egy szál cigit egy barátnőmmel, és pár nappal később megittunk egy 4%-os rumot vagy mit. Nem lett bajunk csak jó kedvünk lett, ami végülis azelőtt is megvolt. Szerintem ez csak a kíváncsiság volt, szerintem ezen mindenki átesik.

Nálunk inkább tanulás miatt vannak 'veszekedések'. Meg néha túl flegma vagyok, visszabeszélek. Nem akarok, de akkor olyan hangulatom van.

Van egy barátnőm, nagyon el van kényeztetve, mindent megengedtek neki és látszik is rajta. Olyan gyereket nem szeretnék, csúnyán bánik a szüleivel és magasról leszarja amit mondanak neki, állandóan a saját feje után megy de már nem is tudnak rá hatni a szülei.

Szóval nem biztos, hogy megromlik majd a kapcsolatotok. Csak jól kell nevelni.

Jó kérdés!

- A kamaszkor a lázadások kora, amikor a gyermekből kezd felnőtt lenni, és kezdi megkérdőjelezni a szülők véleményét, tanítását, kezdi összehasonlítani az általuk eddig mondottakat, nemcsak máshonnan hallottakkal, hanem esetleg pontosan a saját szüleinek a tanítását a saját cselekedeteikkel is. Ami valljuk be, esetenként nincs összhangban egymással.

- Másrészt, amikor már felnőttnek érzi magát, elutasítja, hogy mások mondják meg neki, mit, hogyan csináljon, intézzen az életében, és sok esetben csakazértis szembeszáll a szülői tanácsokkal.

- És persze vannak esetek, amikor a társaság viszi arra, amerre a szülő szerint nem kellene mennie.

- És amint itt látható-olvasható, egymásnak adják a "jótanácsot", miként, hogyan lehet a szülői felügyeletet "levakarni magukról".

Kérdésedre a válaszom: (talán) olyan kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat kialakítása, amelynek nyomán ebben a korban is lehetőség lesz "megbeszélni" a dolgokat a felnőtté válás során. Olyan kapcsolat, olyan légkör, hogy a beszélgetések során adott tanács, vélemény ne jelentsen a kamasz számára kötelező útmutatást, de figyeljen oda, gondolja végig azt, amit a szülő tanácsol neki, és legyen képes esetenként azt mondani, hogy "igazad van anyu, apu".

Legyen egy olyan légkör, ha mégis balul sült el valami, amit ő a saját elgondolása szerint tett, akkor utólagosan megbeszélve is, le tudja vonni azt a tanulságot, hol rontotta el, mert akkor ez esetben legközelebb majd jobban odafigyel.

Persze, hogy ezt hogyan lehet elérni, az függ nemcsak a szülőtől, a gyermektől is, és egyéb külső környezetétől (barátok, iskolatársak, tanárok) is.

Meg kell találni az egyensúlyt.

Pl: figyelni, hogy ne kerüljön bajba, nem legyen olyan társaságba, de nem ellenőrizgetni.

Érdeklődni, de nem faggatni.

Elengedni X ideig, de pontos időpontra hazavárni.

Ha segít a házmunkába, és rosszul csinálja nem kivenni a kezéből és kritizálni, hanem megmutatni még egyszer, hogy kell és megköszönni, hogy segített.

Engedni pasizni/csajozni de csak ha komolyan csinálja (nem 2 naponta más, de ha van valakije, akkor nem kell tiltani.

Ilyen apróságokon múlik minden.

A fejlődéspszichológia erről azt mondja, hogy ilyenkor alakul ki a saját személyiség és válik le a szülőről. Ez a korábbi konvekciókkal való szembemenést, lázadást jelenti.

Kifejezetten nevelni kb 12 éves koráig lehet egy gyereket. Utána már a "beletett" anyagból lehet gazdálkodni. Ha kamaszkor előtt jó volt a viszony, akkor 18-20 éves kor körül magától rendeződik a viszony, a kamasz is "elnövi" a nonkonformista viselkedését.

Ha a szülői tekintély nem alakul ki a kamaszkorig (mondjuk mert mindent ráhagynak, mondván "de aranyos"), az kamaszkorban már súlyosabb problémákhoz vezet. A pimaszság helyett a szülő teljes semmibevétele, akinek már eszköze se nagyon lesz a gyerek kordában tartására.

Saját példám: összességében problémamentes kamasz voltam (nem buliztam, nem ittam, stb), viszont erős egyéniség, határozott véleménnyel és jó nagy adag makacssággal.

Anyám gyerekkoromban hangulata szerint nevelt, ha felhúzták a munkahelyén, néha rajtam csattant otthon.

Apám ezzel szemben kissé engedékeny, de maximálisan következetes volt. Szidást tőle csak megérdemelten kaptam.

Kamaszkoromban ha vita volt, anyámmal tiszteletlenül ordítottam is. Apámmal ezt nem mertem megcsinálni, ő ha csúnyán nézett, már elhallgattam. Viszont egy vita után képes volt elnézést kérni, ha ő tévedett, illetve a korholás mellett javaslatot is tett, hogy legközelebb hogyan csináljam máshogy, amit elrontottam. Ezért az ő véleményére adtam.

Néhány dolgot pedig lenyelt (pl. az állandó "így csináld, úgy csináld, jajj, ne legyél ciki" jellegű kamaszkommentjeimet). Pont nemrég mesélte, hogy néha ilyenkor arrébb vonult magában káromkodni, annyira fel tudtam húzni, de inkább nem gerjesztett vitát ebből, elfogadta, hogy a kamaszkor ezzel jár.

A mai szülő egyáltalán nincs könnyű helyzetben. Mert miközben a legtöbb nem napi 8 órát kulizik, hanem többet, hogy mindenre jusson pénz, amire kell, azt az időt gyakorlatilag a családtól veszi el. És hogy közben a gyermeke kikkel, merre, mit csinál, csak reménykedni tud, hogy minden rendben.

Igen, ahogy itt valaki írta: nevelni kb. 12 éves koráig lehet, utána már elkezd a saját feje után menni, és ha a szülő bármitől tiltani akarja, akkor jön az eltávolodás, a szembeszállás, és szembenállás, ha pedig ráhagyja, akkor végképp nem lehet abban biztos, hogy annak mi lesz a vége.

Igyekezni kell, hogy valóban olyan őszinte, bizalmas légkör, kapcsolat alakuljon ki szülő-gyermek között, amely képes bármely körülmények között fennmaradni, és bármi történjék, meg ne szakadjon a bizalom, az egymásba vetett hit.

Most eszembe jutott, kb. 10-11 éves voltam, amikor kisvárosunkban egy nagyon csúnya gyilkosság történt, egy 16 éves fiatal lányt öltek meg és megerőszakoltak. Majdhogynem a városközpontban, csak volt egy kisebb szakasza az utcának, ahol akkor éppen nem égett a közvilágítás.

Édesanyám fogta a kezemet fényes nappal, elvitt oda, megmutatta a helyet: az eső még a téglafalról a lány vérét nem mosta le, megálltunk, és azt mondta: Nézd meg, este itt sötét van. Soha ne menj olyan helyre, ahol bármi miatt bajba kerülhetsz!

Ezt megjegyeztem, remélem egy életre: soha ne menj olyan helyre... !!!!

Talán nem ártana a mai fiataloknak is elmondani ezt az intelmet addig, amíg fogékonyak rá.

Talán nem ártana megmutatni nekik azokat az embereket, akik drog és egyéb miatt, a társadalom peremére kerültek, megmutatni a gyermekeknek addig, amíg fogékonyak!

Nem tv-ben, nem videon, és nem a neten! Élőben elvinni őket olyan helyre, ahol személyesen és közelről láthatják, mivé válhatnak, ha rosszul döntenek, rosszul lépnek!