Csak én látom úgy, hogy a modern családi életstílus a romokban hever? Ti hogy gondoljátok?

Heló!

Én a fent említettből inkább az 1.-es kategóriába tartozom.

Mivel én egy nagyon gazdag családból származom,így a szüleim még azt is megválogatják,hogy milyen lányt viszek haza. Tényleg úgy kezelnek ,mint egy hímes tojást. 20 éves férfiként a költözést tervezem,ők meg veszik komolyan. Azt mondják,maradjak csak otthon. Úgyse boldogulnék. (amúgy több lakásunk is van,és azok közül az egyikbe költöznék,de annak fenntartását már magam fedezném,legalább egy kis önállóságot tanuljak.)

Meg anyám bigottan és fanatikusan vallásos. Kis tesóimra még rá is kényszeríti ezt a templom őrületet. Komolyan,azt hiszi,még szűz vagyok(pedig már rég nem!) De talán jobb is így,nem akarom megbántani,ezért nem mesélek neki a kalandjamiról.

Szval jól írja a kérdező, az egész család amolyan látszatboldogságban él. Én most így 20 évesen kaptam észbe,h lassan önállósulni kéne. Ennyi idősen még élemben nem csináltam semmit,egy edényt nem tudok elmosni komolyan:D. Remélem még nem késő...

Én többek között azért költöztem jó messzire szüleimtől, mert az 1-es kategóriába tartozok, és ráadásul 25 évesen is úgy kezel anyám (apám nem), mint egy 5 évest. A rokonságban pedig van nem egy eset az ellenkező végletre. Nagyon jól rávilágítottál egy létező problémára.

1:

A helyedben én csak akkor költöznék, ha már normális munkát találsz máshol, ellenkező esetben súlyos anyagi függőség maradhat fenn. Én hónapokig nem találtam munkát, végén szüleim protekcióval intéztek volna nekem egy olyan állást, ahol amúgy is igen keveset kerestem volna, így anyagi segítségükre szorultam volna, így hiába voltam az ország másik végében, duplán függtem volna tőlük. De szerencsére utolsó pillanatban kaptam egy jó állást, szüleimtől függetlenül, így nem kényszerültem erre.

Egyébként nálunk anyós-meny szindróma is jelen van, mert anyám feltűnően kritizálja a leendő menyeit (2 fiú testvérem van), így az én menyasszonyomat is, így jó hogy ők is elég távol vannak egymástól.

23 éves nő vagyok. Inkább a 2-es felé hajlott a gyerekkorom, eléggé el voltam eresztve (nem anyagilag), megbíztak bennem hogy nem kallódok el, aztán lett ami lett. Jómódú család voltunk, anyagi gondjaink nem voltak, de anyám sokat dolgozott, kiskorunkban apám többet volt otthon, ő nem volt kifejezetten következetes szülő, öcsémet nem regulázta meg eléggé soha.

Én nem kallódtam el, mert valahogy ilyennek születtem, "normálisnak" ha lehet ezt mondani, erős elveim vannak és sokat várok el magamtól, viszont öcsém többször lopott boltból, keveredett verekedésbe, rendőrségi ügybe, meg még ki tudja, a tizedét se tudjuk szerintem a viselt dolgainak...

Nem szoktam kérdést kiírni, mert nem hiszem, hogy a bonyolult lelkivilágomat és aggodalmaimat pont itt ezek az idegenek fogják megérteni, de bizony lenne miről írnom, mert a teljesítménykényszerem az öcsémmel szemben (hogy legalább én ne legyek teher, ha már ő az) eléggé megvisel lelkileg.

Pedig az én szüleim alapvetően jó emberek, igyekeztek minket jól nevelni, és mégis ez lett. Szerintem nincs szülő, aki ne okozna sérülést a gyerekének, bármilyen jóindulattal is neveli fel.

Ez egyébként egy közvélemény kutatás, vagy csak érdeklődsz?

A túlféltést én magam is tapasztalom itthon. 20 éves vagyok és Pécsett lakom. Miután kirobbant a Bándy Kata ügy, sehová nem mehettem. Egy barátommal benn maradtam múltkor városban, hívtam szüleim, hogy este jövök csak, ne keressenek. Megtiltották, hogy a fél11-es busszal menjek haza, 9-re otthon kellett lennem, de azt is úgy, hogy félóránként felhívtak, hogy minden rendben van e, illetőleg ugye nem egyedül sétálok le az állomáshoz, ami megjegyzem egy elég forgalmas hely, ott csak azzal történik baj, aki abba akar keveredni.

Vagy pl munka után általában a fél7-es busszal szoktam haza menni, amivel 18 50-re otthon is vagyok. Kicsit késett a busz, csak 56-ra értem haza, de már hívott apám, hogy jaj hol vagyok. És még egyszer írom, 20 éves vagyok. Nagyon sajnálom, hogy feltalálták a mobiltelefont, mert ennek köszönhetem, hogy egy nyugalmas órám sincs a barátaimmal. Ha elmegyek vhová mindig meg kell mondanom, hogy pontosan hová és kivel és pontosan mikor érek haza. Olyan nincs, hogy nem tudom, mindenképpen mondanom kell egy időpontot, ha attól eltérés van, akkor mindenképpen fel kell őket hívnom. Pedig elég gyakran van, hogy tényleg nem tudom mikor jövök, amikor pl én rohangáltam anyám receptjeiért ki a város másik végébe, nem tudtam mikor végzek ott, de apám már felháborodott, hogy mi az ,hogy nem tudom. Hát b+! Őszinte leszek: k*rvára elegem van már.Nem tudom mi lesz, ha egyszer elköltözöm itthonról. Minden órában fel fognak hívni, hogy élek e még? Előre látom, hogy így lesz, de ez esetben lesz egy olyan mobilom, aminek a számát ők nem ismerik, nem érnek el rajta, az ismertet pedig csak hetente egyszer fogom bekapcsolni, hogy azért hallják a hangom. Mert szerintem ez így gáz. A Bándy Kata ügyet meg végképp nem értem, mert eddig is voltak ilyen esetek, mégsem kellett 9-re otthon lennem, bár azért a hívogatás az megvolt. Most felfújtak egy esetet mindjárt nem mozdulhatok sehová.

Picit magamra ismertem az 1-es kategóriából,azzal kiegészítve,hogy csodálkozik anyám,amiért nem vagyok valaki talpra esett és életre való.

Off:

Na meg a gyakori szidásokról nem is beszélek.Pl. hogy milyen önzőnek tart,azt bezzeg elpuffogja az összes ismerősnek,akivel aznap találkozik,de amikor először segítettem önkéntes munka keretében értelmi sérült felnőtteken,azt bezzeg nem mesélte el mindenkinek,szerinte milyen jól kezeltem,csak akkor mondta el,amikor kettesben voltunk.Viszont hasonló sok helyen előfordul ebben az országban,mert ha nem így lenne,nem is az önbizalom hiány kezelésével lennének tele a női szennylapok,meg a pszichológiával foglalkozó újságok.