Mit várnak azok a szülők, akik békülnének a felnőtt gyerekükkel, de közben tagadnak mindent?

Rokonságban is volt ilyen, meg láttam/olvastam ezzel kapcsolatos történeteket is.

Rokonságban: a gyerek már 33 éves, elég rossz gyerekkora volt, mert anyuka folyamatosan lelkileg zsarolta, pofozta, nemigazán adott neki szeretetet, nem foglalkozott vele, csak "lábtörlőnek" volt jó meg arra, hogy az anyuka kiélhesse a frusztrációját. Apuka alig volt/van otthon, kamionos. 18 évesen azonnal elköltözött, vissza se nézett.

Anyuka békült volna, meg meg akart volna beszélni mindent, a gyerek egy köuls találkozón el is mondta, mi volt a baj, meg miért érez úgy ahogy, de anyuka MINDENT tagadott. "Az nem úgy volt, az nem történt meg soha, rosszul emlékszel, én aztán nem pofoztalak meg soha, felnagyítod meg dramatizálod a semmit". A gyerek megköszönte a találkozót és monsta, hogy hagyjuk egymást.

Anyuka a mai napig nem érti.

Volt ilyen történetekről több interjú is. Gyerek írt levelet, hogy miért ment el, mi bántja, nem kapott soha szeretetet, stb stb, és szinte mindig az volt, hogy anyuka/apuka csak vigyorogva rázta a fejét, meg ő ezt nem érti, ez biztos hazugság, a gyerek tuti rosszul emlékszik, ő szent és jó szülő volt.

Az ilyen szülők mégis mit remélnek? Miért nrm tudnak magukba nézni? Tudom, hogy nem mindig a szülő a hibás, de ezekben a történetekben igen, mégsincs snnyi bennük, hogy ne tagadják a valóságot. A rokon is azt mondta, hogy sírni tudott volna, mikor a találkozón az anyja egyszerűen a képébe vágta indirekt, hogy ő csak kitalálta ezeket, ő rosszul emlékszik, meg hálátlan hogy ilyet feltételez róla.

Mi erről a véleményetek?

Miért félnek az ilyen szülők beismerni, ha hibáztak?